Az énekeinkben a Buddha egyik állandó jelzője a lokavidū (a világ ismerője). Természetesen tudjuk, hogy ez a Buddha tulajdonsága, de ez nem csak a „Buddha” nevű ember pozitív tulajdonságainak egyszerű ismételgetése, hanem hasznos számunkra, mert emlékeztet bennünket arra, hogyan reagáljunk a világra, miként lássuk a helyzetet, amelyet most tapasztalunk. Ez magában foglalja az életen való elmélkedést és vizsgálatot, úgy ahogy azt tapasztaljuk, ahelyett hogy meghatároznánk, hogyan kell lennie a dolgoknak. Ha a ráció hívei vagyunk, akkor elméleteket gyártunk arról, hogy az életnek hogyan kell lennie. Ellenben a reflektív tudatosság segítségével meglátjuk, hogyan vannak a dolgok.
Amikor tudatosan figyeljük a lélegzetet, a légzés ilyen. Nem azt mondjuk, hogy bizonyos módon kell lélegezned, hogy van valamilyen ideális légzési szabvány, amelyre mindannyiunknak törekednünk kell. Figyeljük az érzékelés tapasztalatait. Amikor figyeljük az emberi testet - ez a test, melyben szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal és nyelvünkkel érzékelünk, és hogy az érzékelés ilyen -, akkor befelé figyelünk. Mi az, hogy érzékelés? Figyeljük és megértjük, hogy mit jelent érezni, látni, hallani, szagolni, megkóstolni vagy megérinteni, gondolkodni, emlékezni. Van elképzelésünk az érzékelésről, a „érzékenységünkről”, ám megpróbálhatjuk érzéketlenné tenni magunkat, mert gyengeségnek tekinthetjük azt. Egyes emberek számára érzékenynek lenni a gyengeség jele. Mi nem alakítunk ki semmilyen ítéletet az érzékenységről, csak megfigyeljük, hogy ez ilyen.
Amikor megfigyeljük a világot amelyben élünk, a környezetet - ahogy az van -, azt tapasztaljuk, hogy egyre inkább felismerjük a tudatos tapasztalatunk változó természetét, látjuk, hogy a dolgok hogyan keletkeznek és szűnnek meg, megszületnek és befejeződnek. Ez jelenti azt, hogy „megismerjük a világot”, nem ítéljük meg valamilyen szabvány szerint, de látjuk, hogy a világ ilyen: érzékeny. A világ a születésről és a halálról, a találkozásról és az elválásról, jövés-menésről, jóról és rosszról, helyesről és helytelenről, szépségről és csúnyaságról, valamint a tapasztalatok árnyalatairól és tulajdonságairól szól, és ezeknek vagyunk alávetve.
Bár egyértelmű valóságnak tűnik, mégis hány ember ismeri valóban a világot, ahogy az van? Általában önmagunkra vonatkoztatjuk a dolgokat. Mindenre ráhúzzuk a szokások sablonját, mindent személyes korlátok, személyes érzések vagy személyes vélemények alapján értelmezünk. Ha megfigyeljük a világot, úgy ahogy van, láthatjuk, hogy ez nem személyes dolog. A személy az elme által létrehozott konstrukció, amelyhez odakötözve maradunk, ha nem ébredünk fel. Ha csak a meglévő érzelmi feltételeink alapján működünk, akkor így látjuk: „Ez történik velem”, vagy „Jó vagyok… rossz vagyok…”.
Fontos megismerni és elfogadni a világot. Ez nagyon erős élmény, mivel az emberi test izgalma folyamatos tapasztalat. Gondolkodj el azon, milyen tudatosság van az emberi testben, amelyet a föld, a víz, a tűz és a szél négy eleme alkot! Születéstől a halálig tart a sírás, a születésedtől kezdve, amikor kibújsz az anyai méhből, már sikítani kezdesz. Ezután az érzékenység, az összeütközés és az ingerültség jelentkezik folyamatosan, amíg csak meg nem halsz. Arra biztatlak, hogy fontold meg mi az, ami megszületik ebben a világban, és ne ítélkezz az esetleges elképzeléseid vagy ötleteid alapján. Ezt nevezzük a felébredt tudatosság állapotának. Az „ébredés” azt jelenti, hogy megismerjük a világot, ahogy van; ez nem a világ minősítése. Ha elképzeléseink vannak arról, hogy a világnak miként kell lennie, akkor kritikus elménk gyakran úgy gondolja, hogy „ennek nem szabad így lenni”. Amikor elgondolod, hogy az országoknak miként kell lennie, miként kell működnie a kormányoknak, hogyan kell a szülőknek, a partnereknek vagy bármi másnak lenniük, akkor ez az eszményekből keletkezik. Általában az ideális elvárás az: „legyen minden tökéletes”. De ennek a birodalomnak a tökéletessége nem abban rejlik, hogy a kondicionált élmény valamilyen csúcsponton állandósul. A csúcspontok csodálatosak, de nem tarthatók fenn. Életünk áramlása és mozgása a kondicionált birodalom „változatosságai” között zajlik, amelyekbe belebonyolódunk, és elmerülünk az én-központú formába.
Figyeld meg, milyen zavaró lehet mindaz, amit látsz, hallasz, megkóstolsz, szagolsz és megérintesz. Mindig van valami, ami nem az igazi. Túl hideg vagy túl meleg, fejfájás vagy hátfájás van, a nemkívánatos zajok, szagok és hasonlók behatolnak vagy érintkeznek a testtel - ennek következtében szépséget és rútságot, örömöt és fájdalmat tapasztalunk. Még az öröm is lehet bosszantó, ha belegondolsz. Szeretjük az örömöt, de a túl sok öröm is kimerítő és bosszantó lehet. Ne minősíts! Csak lásd, hogy ilyen az emberi test; a légzés ilyen; a tudatosság ilyen.
Gondolj csak arra, mennyire érzékenyek vagyunk a szavakkal és a gondolatokkal kapcsolatban. Könnyen felbosszanthatóak vagyunk, ha valaki bántó hangsúllyal mond nekünk valamit. Bizonyos szavak használata is lehet nagyon kellemetlen. Emlékszünk a múlt olyan eseményeire, amelyek kellemesek vagy kellemetlenek voltak. Tudatunk meggyötörhet azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem kellett volna a múltban megtennünk. Bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, szégyent érezhetünk hibák, kudarcok vagy rosszindulatú cselekedetek miatt. Lelki beteggé válhatunk, mert a jelen pillanatban teljesen felzaklathat olyasmi, amit nem kellett volna megtennünk húsz évvel ezelőtt. Depresszióba és kétségbeesésbe zuhanhatunk.
Emberként születni igazi kihívás jelent; hogyan éled meg a születésedet, és az emberi lét során felmerülő érzelmi tapasztalatokat. Néhányunkban az öngyilkosság gondolata is felmerül: „Csak essünk túl rajta”. Nehéz elviselni és ellenállni a folyamatos haragnak, az életfogytig tartó bűntudatnak, megbánásnak, és az ismeretlentől való félelmeknek. Annyira nyomasztó lehet mindez, hogy azt gondoljuk, jobb megölni magunkat. A Buddha arra biztatott minket, hogy ébredjünk rá, tanuljunk belőle, tekintsük lehetőségként és kihívásként. Fejleszthetjük a bölcsességet a körülményeink és élettapasztalataink segítségével - amelyek nem mindig garantáltan a legjobbak. Mindenkinek sok kielégítetlenséget, csalódást, kiábrándultságot és kudarcot kellett átélnie. Természetesen ha mindezt magunkra vesszük, nagyon gyorsan végére akarunk érni. De ha a hangsúlyt a világ, mint világ megismerésére helyezzük, akkor bármit megtehetünk. Hihetetlen lehetőségünk van tanulni még az igazságtalan és nyomorúságos, fájdalmas és kellemetlen körülményekből is. Nem akadályozzák a megvilágosodást; csupán az a kérdés, hogy felhasználjuk-e a felébredésre, vagy sem.
Néhányan azt gondolják, hogy jó kamma az, ha könnyű az ember útja, gazdag szülőktől született és jó az állása, csinos megjelenésű, intelligens, könnyen szerez javakat és előnyöket, áldásnak érzi az életét. Érdemek, jó pāramī (erény) eredménye mindez. Amikor a saját életemre tekintek vissza, hihetetlen kihívások értek, amelyek megráztak, igazán feldühítettek, csalódást okoztak addig a pontig, amikor már az öngyilkosságot fontolgattam: „Túl akarok lenni mindenen. Nem akarok még éveket tölteni ebben a világban. Nem tudom elviselni.” De rájöttem, hogy hajlandó vagyok elfogadni azt, amit az élet ad, és tanulni tudok belőle. Ez a kihívás: lehetőségnek látni az életet, amelyet emberi, tudatos lényként élhetünk meg.
A Buddha tanításai ebbe az irányba mutatnak. Azért vagy itt, hogy felébresszenek, nem azért, hogy megkössenek. Nem az a fontos, hogy megértsük elvi szempontból, hanem hogy eszközként használjuk a tanításokat az éberség, a tudatosság és az intuíció fejlesztésére, és bátorítsunk a használatukra. Ahelyett hogy félnél az érzékenységtől, inkább légy valóban nyitott felé: légy teljesen érzékeny, és ne próbáld meg folyton védeni magad a lehetséges fájdalmaktól vagy szerencsétlenségektől.
A világ ismerete nem tagadó lemondás - „Ó, tudod milyen a világ” - mintha rossz lenne, és valami baj lenne vele. Ez nem az, amit úgy nevezünk, hogy „úgy ismerni a világot, ahogy az van”. A „ismerni” nem más, mint tanulás és érdeklődés, a tapasztalatok megfigyelése, vizsgálata, és igazi hajlandóság megvizsgálni, megtapasztalni a negatív oldalt is. Nem az érzékszervi örömök, kellemes élmények kereséséről szól, hanem arról, hogy még a leginkább csalódást okozó, a legnagyobb kudarcokat is tanulási lehetőségként és az ébredés esélyeként fogjuk fel. Mondhatjuk, hogy devaduták, vagy „mennyei hírnökök”, akik megérintik a vállunkat és azt mondják: „Ébredj fel!” Ezért a buddhizmusban az öregedést, a betegséget, a fogyatékosságot és a veszteséget nem úgy kell tekinteni, mint amitől félni és menekülni kell, hanem devadutának. Ez a devadūta szó egy páli szó: a dūta valamilyen „hírnök”, a déva „angyali” vagy „mennyei”; tehát mennyei hírnökök, akik figyelmeztetnek minket. Egy keresztény egyszer megkérdezte tőlem, vannak-e angyalok a buddhizmusban? „A kereszténységben vannak angyalaink - mondta -, mindenféle fehér és gyönyörűséges lény, akik hárfán játszanak. Sugárzó, pillekönnyű lények”. Azt válaszoltam: „A buddhista angyalok egyáltalán nem ilyenek. Ezek az öregség, betegség és halál!” A negyedik devadūta egy szamana: egy szemlélődő ember, aki spirituális megvalósítással rendelkezik.
Mindig érdekelt, és nagyon szórakoztatónak találtam, hogy egy idős embert angyalnak lássak, vagy a betegeket, az elmebetegeket, a holttesteket illetve a szerzeteseket és apácákat devadutá-nak tekintsem. Nézzünk egymásra, mint devadutá-ra! Ellenkező esetben személyekké válunk, nem? A borotvált fej és a sárga köntös segít devadūta-nak látni a másikat, és nem úgy tekintesz rá, mint személyre, szerzetesre és apácára, az idősre és a fiatalra; a személy-tévképzetével (sakkāya-diṭṭhi). Tudunk úgy nézni egymásra, mint akik igazán segítünk abban, hogy felébredjünk, vagy pedig személyként tekintünk a másikra? „Ez a szerzetes ilyen, az az apáca olyan.” Nézhetünk egymásra hétköznapi, világi módon, vagy megváltoztathatjuk nézőpontunkat, és devadūta-nak tekinthetjük a másikat.
Az idős embereket devadutá-nak láthatod. Olyanokat, mint én: néhány nap múlva hatvanhét éves leszek. Nem csak egy szamána devadūta, hanem egy idős ember is. Ha beteg vagyok és szenilis, még inkább devadūta vagyok; és amikor meghalok, négy vagyok egyszerre. Ha így gondolkodunk, láthatjuk hogyan kell használni az életet – az emberi tudat végtelen módon alakítható. A kulturális hátterünk befolyásolja és alakítja ki a dualista gondolkodásmódot. Például az én keresztény hátterem tett megrögzött dualista gondolkodásúvá. A dolgok kizárólag helyesek vagy helytelenek, jók vagy rosszak voltak számomra. Ezek határozták meg a véleményemet mindennel kapcsolatban. Korlátok közé szorult a tudatom, mert csak két szélsőség között mozgott.
Néhány buddhista meditációs gyakorlatban ajánlják a vizualizáció módszerét, a tudat használatát a dolgok megismerésére. Az egyik ilyen gyakorlat a harminckettő testrész fölötti szemlélődés. Emlékszem, amikor Thaiföldön először találkoztam ezzel, igyekeztem úgy gondolkodni, hogy a test harminckét része élettanilag pontos legyen, ahogy a nyugati tudomány ismeri ezeket. Számomra könnyebb volt könyvet keresni az anatómiáról és egy képet megnézni, mint hogy szemlélődjek ezeknek a szerveknek és állapotoknak a valóságán, itt és most, ebben a formában, amelyet önmagamnak nevezek, és azt feltételezem, hogy ez én vagyok; ez a tanulás más megközelítése. Ez a módszer megköveteli, hogy egy kicsit megváltoztassuk a tudatot.
Beszélgettem egy szerzetessel arról, hogy milyen nehéz önmagunkban meglátni a pozitív tulajdonságokat, mert hozzászoktunk, hogy negatív szempontból látjuk magunkat, mi a baj velünk, mi a hibánk. Különösen a nyugati embereknél, az európaiaknál és az amerikaiaknál veszem észre, hogy rengeteg időt töltünk el azzal, hogy kritizáljuk magunkat és azt ismételgetjük amit rossznak, hibásnak vagy gyengének érzünk. Úgy gondoljuk, hogy helytelen elismerni a jó tulajdonságainkat. Így éreztem én is: őszinte voltam, amikor beismertem a gyengeségeimet és hibáimat, de nem hoztam soha szóba az erényeimet, dicsekvésnek tartottam volna. Nagy-Britanniában nagyon rossz ízű dolog dicsekedni és elmondani az embereknek, milyen csodálatos vagy, mennyi pénzt keresel, hány nagyszerű diplomád vagy címed van. Thaiföldön sok szerzetesnek van olyan névkártyája, amelyen minden cím és rang szerepel- BA, MA, PhD, Chao Khun, a tartomány vezetője, a buddhisták világszövetségének és a buddhisták világkongresszusának alelnöke, megbízottja ennek és annak – helyénvalónak tartják bemutatni a teljesítményt. Itt azt gondoljuk, hogy ez nagyon rossz ízlésre vall, ez kínos. Egy angol otthonban soha nem láthatsz bekeretezett egyetemi diplomákat, amelyek a falon függnek, igaz? Az emberek zavarba jönnének, mert ez olyan lenne, mintha dicsekednének. Itt van egy nagyfokú szerénység, amely sok szempontból nagyon bájos. De szélsőségesnek is tarthatjuk, mert így nincs módod elismerni önmagadban semmi jóságot, vagy nem tudod értékelni sikereidet, erényeidet és jó tulajdonságaidat.
Egoista szörnnyé válunk, ha beismerjük, hogy szeretjük a jó dolgokat? Miért lettem bhikkhu? Miért döntöttem úgy, hogy a cölibátust betartom a szerzetesi életben? Felsorolhatom az okokat, például: „Össze kell hangolnom a formát a cselekedeteimmel. Nem tehetem meg ezt másképpen. Kell egy rendszer, azért, hogy segítsen”. Láthatom a gyengeség és a tehetetlenség szempontjából, mondván magamnak, hogy külső támogatásra van szükségem, mert nem tudom egyedül megcsinálni. De úgy is nézhetem, hogy vonzódom ahhoz ami jó, erényes és szép. Mindkét szempontnak megvan a maga igazsága. Elbűvölhetnek az alacsonyabb rendű dolgok és az élet sötétebb oldala. Nem csak a tiszta és szép dolgok vonzanak, hanem azok is, amik nem olyanok. Hajlok a fény, a jó, az igaz és a szépség felé. Ez az irány érdekel. Ezt tartom tiszteletben. Nagyszerűnek látom a karakteremben.
A személyiség szempontjából fontos megtanulni, hogyan kell felismerni, és tudatosan értékelni saját emberségünket és egyéniségünket. Segít abban, hogy ne veszítsd el az önbizalmad, amikor elborít az önkritika és a negatív értékelés. Kritikus gondolkodásmódunkat és megkülönböztető képességeinket nem azért használjuk, hogy egy dolgot elemezzünk és összehasonlítsunk a másikkal, hanem hogy tapasztalatainkat vizsgáljuk meg a segítségükkel. A légzésre ráébredünk - ez így van. Ráébredünk az érzékelés állapotára, amelyben éppen most vagyunk - ez így van. Ráébredünk a nyugtalanságra, amelyeket az érzékeinkkel érintkező feltételként tapasztalunk, valamint rögeszméinkre és érzelmi szokásainkra, bármilyenek is legyenek azok. Összefüggéseiben vizsgáljuk meg őket, ahelyett hogy valami olyasmiknek lássuk, amiktől meg kellene szabadulni. Ez valamiféle ráébredés, az ellenállás és a tagadás lecserélésére, a felébredésre, az elfogadásra és a befogadásra.
Az első nemes igazságban a Buddha kijelentette, hogy van dukkha, van szenvedés. Ez egy nemes igazság, nem pedig a valóság komor leírása. Mi történik akkor, ha gyötrő valóságnak fogjuk fel? „Az élet csak szenvedés, minden csak szenvedés. Öregszel, beteg leszel, és végül meghalsz. Elveszíted az összes barátod. Minden, ami az enyém, kedvelt és kellemes, megváltozik, eltűnik az életemből. Erről szól az egész; csak dukkha az elejétől a végéig”. Mi ebben a nemes? Pesszimista és lehangoló; azt gondolom: „Ezt nem szeretem. Nem akarok szenvedni! Micsoda rossz vicc. Milyen gonosz viccet játszott velünk az Isten, hogy megteremtette ezt a zűrzavart, és én ebbe születtem bele. Miért élek? Csak azért, hogy megöregedjek, betegeskedjek és meghaljak”. Természetesen ez nyomasztó. Ez nem lehet nemes igazság. Így csak gondot okoznak a dolgok. A nemes igazság ezt mondja „szenvedés van”. Tanácsot és receptet ad arra vonatkozóan, hogyan kezeljük ezt a szenvedést, hogy örüljünk neki, értsük meg, nyíljunk ki felé és fogadjuk el. Ez segít, hogy befogadd és tanulj abból, ami nem tetszik és amit nem akarunk: a fájdalom, a csalódottság, a harag,- legyen a szenvedés akár fizikai, szellemi vagy érzelmi.
A szenvedés megértése azt jelenti, hogy megnyílunk felé. Azt mondjuk: „Megértjük a szenvedést, mert az…”. Racionalizáljuk, ésszel közelítjük meg, de ez nem megértés. Üdvözöljük és befogadjuk a szenvedést, amelyet tapasztalunk - haragot, kétségbeesést, fájdalmat, zavart, unalmat, félelmet és sóvárgást -, csak üdvözöljük, megnyílunk felé és elfogadjuk. Akkor ez egy nemes igazság. Emberséges, ezért nemes; ez egy ariya igazság. Az ariya szó jelentése „nemes”. A fogalom valami nagyszerűt jelent, valamit, ami felfelé törekszik. Ha nemes vagy, akkor felemelkedsz a dolgokhoz. Nem csak azt mondod: „Ó, az élet nyomorúság, és el akarok menekülni tőle. Nem bírom elviselni. ” Ebben nincs semmi nemes. Ha kereszténynek neveltek, akkor a szenvedésért Istent hibáztatod: „Istenem, miért teremtetted meg ezt a zűrzavart? Ez a te hibád”! Dühös voltam az Istenre. „Ha Isten lennék, ennél sokkal jobb világot teremtettem volna.” Emlékszem, gyermekkoromban azt gondoltam, hogy ha Isten lennék, akkor nem okoztam volna fájdalmat az embereknek. Elesel és megütöd magad, azt gondolod: „Miért engedi ezt az Isten? Miért hozott létre olyan világot, ahol ennyi fájdalom van? Ha Isten lennék és én teremtenék egy világot, nem okoznék fájdalmat.” A fájdalom nemes igazság? Az öregség nemes igazság? A veszteség, az elválás és az összes hasonló tapasztalat nemes igazság, amely folyton megjelenik az emberi világban? Látjátok a panaszkodást és hibáztatást a nemes igazsággal kapcsolatban? Erre szeretném felhívni a figyelmet.
Sokféleképpen tekinthetünk a dolgokra. Van választásunk. Nem ragadunk bele a mentalitásunkba, és nem válunk annak áldozatává. Az a program és kultúra, amelyet a szüleinktől kaptunk, nem a legjobb. Néha minden rendben van. De mégis miért kellene egyedül erre a megközelítésre korlátozni magunkat, amikor pedig lehetőségünk van a valóság közvetlen felfedezésére, vizsgálatára és megismerésére. A megvilágosodás nem valami távoli és lehetetlen dolog. Lehet úgy tekinteni rá, mint egy elvont állapotra amelyre törekszel, de azt gondolod, hogy soha nem fogod elérni. De mi az alapja ennek a gondolkodásmódnak? Úgy gondolsz magadra, mint aki egy ilyen ember.
Ha a személyiségemtől függenék, akkor nem volna mit tenni. Soha nem reménykedhetnék a megvilágosodásban, mert személyiségem nem tartja magam olyan embernek, aki megvilágosodhat. Személyiségemnek sajátossága az, hogy arról gondolkodik, ami a baj velem, mivel olyan versenyző társadalomból származom, ahol mindenki nagyon is tisztában van azzal, hogy ki jobb vagy rosszabb, ki van fölül és ki alul. Ezért nem bízhatok a személyiségemben. A személyes szokásaim kondicionált dolgok, tehát önmagukban nem rugalmasak. Ha ragaszkodsz az értelmezéshez, megrögzött nézőpontból látod a tapasztalataidat, és soha nem tanulod meg másként nézni a dolgokat, akkor beleragadsz egy korlátozott felfogásba, és ezt nyomasztónak találod majd.
Megkezdhetjük az ébredést, megláthatjuk a merev, puritán dualizmusunkat és minden olyan programot, amelyet a család és a társadalmi háttér által megkaptunk. Meg tanulhatsz bízni saját intuitív, felébresztett megérzésedben. Ne bízz a véleményedben és nézeteidben semmivel kapcsolatban - még magáról a buddhizmusról sem -, mivel ezek a vélemények gyakran elfogultak! Elfogultak vagyunk egymással kapcsolatban: faji előítéletek, társadalmi osztály-identitás, etnikai megkülönböztetés és társadalmi felsőbbrendűség érzés. Ezek mind nagyon bizonytalanok.
Nem kell a megszerzett beidegződéseid alapján nézni a dolgokra. A Buddha a „Buddha-tudatról” beszél, ami végtelenül rugalmas, alakítható és egyetemes. Sokféle módon nézhetünk a dolgokra. A tudat a ragyogás tulajdonságával rendelkezik. A tudat ragyog; önmaga világít. Amikor feladjuk, hogy korlátozzuk magunkat a beidegződött lelkiállapotunk, torzulásaink miatt, akkor kezdjük megérteni a dolgokat ahogy vannak, és megismerni a Dhamma-t, a megvilágosodást. Ez nem valami távoli és lehetetlen állapot, hacsak nem ragaszkodsz a nézeteidhez személyes hozzáállással. A megfigyelés szintjét jóval magasabbra tudod emelni, mint amit valaha is el tudtál volna képzelni. Ezért kell felébredni arra, amit csinálsz. Jelenleg mindent pusztán a kondicionált nézeteid alapján működtetsz.
Van dukkha (szenvedés), és a dukkhát üdvözölni kell. Ez az én új megközelítésem. A szokásos fordítás: „dukkha-t meg kell érteni”, és az új értelmezésem: „dukkha-t szívesen kell látni”. Próbáld ki! Kísérletezhetsz ezekkel a különböző kijelentésekkel. Ne ragaszkodj ahhoz, hogy a „páli írások azt mondják, hogy „megértés”, fogd fel úgy, hogy „szívesen látni”! A páli írások nem azt mondják, hogy „megértés”. Egy páli szót használnak, amelyet úgy fordítunk, hogy „megértés”. Lehet, hogy nem értjük, mit jelent a „megértés” szó. Gondoltál már valaha erre? Talán nem értjük a saját nyelvünket. Annyira beszűkültek vagyunk, hogy a „megértés” szónak egy nagyon szűk jelentést tulajdonítunk, nem tudjuk kibővíteni. Ha szélesebb a látószögünk, akkor próbálkozhatunk az új értelmezéssel is. Csak figyeld meg, melyiknek milyen a hatása.
Azt mondom, hogy „szívesen látni”, nem azért, mert megtaláltam erre az igazi fordítást, és téved az, aki visszatér a „megérteni” szó használatához. Ez egy újabb merev, arrogáns megközelítés lenne. Nem akarom bebizonyítani, hogy nekem van igazam, hogy az én fordításaim a legjobbak, csak figyelem, hogyan működnek, mi van itt és most. Ezt osztom meg veled, és arra ösztönözlek téged, hogy rendelkezz azzal a joggal és szabadsággal, hogy megismerd önmagad. Nem kell szigorúan illeszkednünk a hagyományunk nézeteihez, és nem kell ragaszkodni mindenáron az tradicionális formákhoz vagy definíciókhoz, amelyek segítségével a mi sajátos csoportunk tekint a dolgokra.
„Van dukkha, és a dukkhát üdvözölni kell. Dukkhát üdvözölték.” Milyen ez így? Próbáld ki egyszer. Nem tudom, hogy működik-e neked, de nekem igen, mert a karakterem hajlamos rá, hogy elmeneküljek a dukkha elől. Ez az én berögződésem, a személyiségem ilyen. „Szenvedés? Távolítsd el, nem akarom.” Valaki más szenved - látom, hogy valaki szenved, és nem akarok a közelébe menni, el akarom kerülni. Ha valakivel találkozom és valami problémával jön - „Ajahn Sumedho, problémám van”-, elmenekülök. A karakterem ellenáll. Nem akarok tudni a szenvedésről. Mondj nekem jó dolgokat. Hogy vagy? – „Jól vagyok, Ajahn Sumedho. Szeretek itt élni Amaravatiban. Szeretek szerzetes lenni. Rajongok a Dhammáért, a Theravada tradícióért és a Vinayáért (szerzetesi fegyelem). Szeretem úgy ahogy van, az egészet. Ó, annyira jól érzem magam.” Beszélj még többet erről! Aztán elmegyek valakihez: Hogy vagy ma reggel? „Huh! Ez az élet olyan unalmas, nyomorult dolog. Elegem van mindenből”. Nem akarom ezt hallani. Ne mondd ezt nekem!
Járhatunk körbe, hogy az embereket rávegyük, hogy érezzék jól magukat. Mondj nekem jó dolgokat, mert akkor érzem jól magam! Ne mondj rossz dolgokat, mert akkor rosszul érzem magam! Nem akarom rosszul érezni magam. Nem akarok szenvedést; nem örülök neki, meg akarok szabadulni tőle. Úgy fogok élni, hogy annyi jó dolgot szerezhessek, amennyit csak tudok, és eltávolítsam az összes rossz dolgot. Ám ebben az új fordításban: „Van szenvedés, és a szenvedést üdvözölnünk kell”, megváltozik minden, nem igaz? A szenvedést - saját vagy mások problémáit, nehézségeit és így tovább - úgy látod, mint üdvözlendő dolgokat, és korántsem úgy, hogy elkerülni vagy elmenekülni akarnál előlük.
Az elmúlt héten elvonuláson voltam. Szeretem a formális gyakorlatot. Szeretek itt ülni és szembenézni az oltárral. Szeretem a meditációs termet; nagyon kellemes hely ülésre. A háromszög alakú párnán ülök, amely támogatja a gerincet, így kényelmesen ülhetek akár hosszú ideig is. Az oltárt nézem, és a tudat nagyon nyugodtan, csendesen áramlik. Amikor visszanézek, meglátlak titeket... Mi történik ekkor, ha rátok nézek? Ez csak egy módja a szemlélődésnek. Amikor az oltárra nézek, az összes tárgy békét és nyugalmat sugároz. Ott vannak a gyertyák és a füstölők, valamint a Buddha-kép, olyan tárgyak, amelyek nekem nem dukkha. Inspirálnak, kellemesek, nem bosszantanak és nem okoznak semmilyen kellemetlen érzést. Ha nem szeretnék rájuk nézni, becsukhatom a szemem, és semmire sem nézek. De aztán megfordulok, és mindennek vége - mi történt? Létrejön egy érzés, oly sok variáció létezik. Különböző emberek ülnek előttem, akik közül néhány ismeretlen, másokat azt hiszem, hogy ismerek. Néhányukról van véleményem - te ilyen vagy, és te olyan. Vannak emlékeim róluk, néhány kellemes, néhány kellemetlen. Az emberek mozgása és viselkedése különbözőképpen hat rám, és mondanak dolgokat, amelyek különböző érzelmeket hoznak létre a tudatomban. Ha azt gondolom: „Ó, ezt nem tudom elviselni”, akkor a világ ilyen. Azonnal meg kell fordulnom, és rá kell néznem az oltárra. Ha az oltárra nézve megengedem, hogy a tudatosság elvezessen az elengedéshez és a nem-ragaszkodás valóságához; ha igazán tudatos vagyok, és nem csak az izgalom hiányzik, ahelyett hogy el kellene fordulnom a közösségtől, hogy újra éber legyek, vissza tudok fordulni az emberek felé. A tudatosság nem függ az oltár felé nézéstől. Ily módon inkább a valóságra ébredünk, nem pedig egy kondicionált élményre, amelytől nagymértékben függővé váltunk.
Arról beszélünk, hogy menedéket keresünk a Sanghában; a Sanghát a négy pár, a nemes lények nyolc fajtájaként határozhatjuk meg. Hányan illeszkedünk bele ebbe a leírásba? Hány egó gondolhat magára úgy, mint sotāpanna-magga vagy sotāpanna-phala, sakadāgāmi-magga vagy sakadāgāmi-phala, anāgāmi-magga vagy anāgāmi-phala, arahatta-magga vagy arahatta-phala? Melyik vagy te? Hogyan találhatok menedéket „négy párban és nyolcféle nemes lényben”? Ők elvont bölcsek, ideális lények valahol… vagy itt vannak? Ez a szerzetes, vagy ez az apáca? Mi a menedék a Sangha-ban? Szeretnénk pontosan tudni? Nekem kell eldöntenem, ki a sotāpanna vagy a sakadāgāmi és így tovább, hogy megtaláljam, kihez menekülhetek? Akkor ez csak az ego kérdése. Itt vagyok - az a személy, aki megpróbál másokat minősíteni.
Szükség van ilyen szavakra, mint például a „Sangha”, befolyásol téged. Légy gyakorlatias! Ugyanaz a menedékünk; mi vagyunk a Sangha. Menedékünk a Buddhaban, a Dhammaban és Sanghaban van, nem személyes hozzáállásban vagy preferenciákban, szokásokban, nézetekben és véleményekben. Amikor Sangha-ban vagy, devadūtasként látjuk egymást, ez egy módja annak, hogy egymásra nézzünk, és elkezdjünk értékelni, tisztelni egymást, túllépni a személyes vonzódásokon, nézeteken és a személyes reakciókon. Nem próbáljuk megsemmisíteni ezeket a vonzódásokat, mert a dukkha, amit üdvözölünk, nem más, mint az összes személyes reakciónk! Amiért dühösek vagyunk, amiért féltékenyek, amiért elutasítva érezzük magunkat, vagy hasonlókat - nem próbáljuk mindezt megszüntetni. Bízunk a felébredt állapotban, üdvözöljük ostoba érzéseinket és idegességünket. Üdvözöljük őket, mint nemes igazságot, nem úgy, mint személyes hibákat.