Konvencionális szinten könnyen megláthatjuk a feltételeket, amelyekhez aztán ragaszkodunk. A sati-pañña és a sati-sampajañña segítségével megismerjük a valóságot, ahogy az van, és nem kötődünk tovább a konvencionális valósághoz. Ezért hangsúlyozom a tudatosságot újra és újra, még mielőtt személyiséggé válnál. Próbállak átfordítani erre a nézőpontra; azt hiszem, hogy ezt többször kell ismételni, mert bár nagyon egyszerűnek tűnik, gondolkodásmódunk mégis inkább olyan, hogy inkább hiszünk az én illúziójában, mint a valóságunkban. Legtöbben kötődtök magatokhoz, úgymint személyhez, és a személyiség tudata belétek ivódott.
A sakkāya-diṭṭhi kifejezést fordíthatjuk „személyiség-nézet”-re vagy „ego” -ra. Ez arra a felfogásra utal, amely azt tartja, hogy az öt khandha (halmaz) - a test, az érzelmek, az észlelések, az elképzelések és a tudat - a személyhez tartozik. Miközben vizsgálódunk, a „nem én” felfogását sem ragadjuk meg. Elfogadhatjuk az anattā fogalmát, és ragaszkodhatunk hozzá, azt mondhatjuk: „Nincs én, mert a Buddha azt mondta, hogy anattā van”. Ekkor is egy felfogáshoz ragaszkodunk. Elég képtelen dolog ragaszkodni önmagunkhoz úgy, hogy nem tartjuk magunkat én-nek. Az elképzelésekhez való ragaszkodás nem helyes út. Ha ragaszkodsz az általad létrehozott feltételekhez, annak mindig szenvedés lesz az eredménye. De ne hidd el ezt nekem, saját magadnak kell felfedezned.
Ahelyett hogy valami véleményt vagy elképzelést alakított volna ki valamivel kapcsolatban, a Buddha megalapozta a tudatosság által felébredt éberség útját. Ez a jelenben rejlő cselekvés. Ragaszkodhatsz az ébredés figyelméhez, újra és újra megismételheted, de igazán csak az éberség egyszerű aktusára van szükség. Ez az éberség, a sati-sampajañña, intuitív tudatosság, amikor a tudat a jelen pillanatban időzik: „Így van ez”. Ekkor kezdődhet a sakkāya-diṭṭhi felfedezése, azoknak a nézeteknek a segítségével, amelyek az „én”-hez kapcsolódnak. Azt ajánlom, hogy gondolj szándékosan magadra úgy, mint személyre. Például: „Én vagyok az a személy aki gyakorol, azért, hogy megvilágosodjon”. Gondolj valami ilyesmit: „Nem vagyok megvilágosodott ember, azért jöttem ide Amaravatiba, hogy meditációt gyakoroljak, és a jövőben megvilágosodott emberré váljak”. Kommentálhatod ezeket a gondolatokat, kialakíthatsz véleményt ezekről a nézetekről, de nem ez a lényeg. Szándékosan gondolj erre: „Megvilágosodott ember vagyok ..”, szándékosan mondd ezt magadnak, éberen figyelve. A szándékos gondolkodás lehetővé teszi, hogy meghalljuk magunkat, amit gondolunk.
Amikor beleragadsz az elkalandozó tudatba, elveszted önmagad, csapongsz egyik gondolatról a másikra. Az egyik gondolat kapcsolódik a másikhoz, és magukkal ragadnak. De a szándékos gondolkodás nem olyan, mint az össze-vissza kóborló gondolkodás, igaz? Szándékos, mert te határozod meg, mire gondolsz. A lényeg nem a gondolat, sőt még a gondolat minősége sem,- nem fontos, hogy buta vagy intelligens, helyes vagy rossz; ez az éber figyelem; képesség, hogy meghalld azt a gondolatot, amit szándékosan létrehozol. Tudatos vagyok az ilyen gondolkodás során – a tapasztalataim ezt mutatják, és feltételezem, hogy ez történik veled is - valószínűleg nem vagyok kivételes eset! Mielőtt elkezdenéd azt gondolni, hogy 'nem vagyok megvilágosodott ember', egy űr van, igaz? Van egy üres szünet, mielőtt szándékosan gondolkodni kezdesz. Észre kell venni. Pontosan így van; abban a térben nincs észlelés, de odafigyelünk rá, tudatosság van. Te is tapasztalod ezt, mielőtt megjelenik a gondolat - „megvilágosodott ember vagyok”. Ezen gondolkodás nem csapongó gondolkodás, nem minősítés vagy elemzés, hanem csak figyelem: így van ez. Tehát amikor szándékosan gondolkodsz, akkor a gondolat segíthet, észreveheted, hogyan vannak a dolgok.
Figyeld meg az „én” névmást az „én egy nem megvilágosodott ember vagyok” mondatban. Ha megvizsgálod ezeket a szavakat, akkor rájössz, hogy szándékos gondolkozással hoztad létre önmagad képzetét. Mi az, ami tudatában van a gondolkodásodnak? Ez egy személy? Ez egy személy, aki tudatos? Vagy tiszta tudatosság? Ez a tudatosság személyes, vagy csak felmerül a személy képzete ebben? Kutass, vizsgálódj! Ha elmélkedsz ezen, észreveszed hogyan van ez, a Dhamma-t; hogy valójában nincs személy aki tudatos, de a tudatosság magában foglalja azt is, ami személynek tűnik.
„Nem megvilágosodott ember vagyok, akinek a meditációt kell gyakorolnia ahhoz, hogy a jövőben megvilágosodott emberré váljék.” Feltételezem, hogy én vagyok ez a test, ezzel a múlttal. Van egy saját történetem. Ennyi éves vagyok, itt és itt születtem. Megtettem mindezeket a dolgokat, és így van egy történetem, ami bizonyítja, hogy ez a személy létezik. Van útlevelem és születési anyakönyvi kivonatom, és az emberek azt is akarják, hogy legyen weboldalam az interneten. De valójában úgy tűnik, hogy nincs személy a tudatosságban.
Úgy látom, hogy minél tudatosabb vagyok, annál inkább tűnik a személyes múltam teljesen lényegtelennek, nincs semmi jelentősége. Igazából nem jelent semmit. Csak néhány emléket tudok felmutatni. Személyes szempontból azonban, ha beleragadok magamba, és úgy gondolok magamra, mint egy valódi személyiségre, akkor hirtelen fontossá válik a múltam. Az azonosulás azt az érzést váltja ki, hogy személyiség vagyok. Van múltam, valaki vagyok. Fontos vagyok; esetleg nem feltétlenül fontos, de legalábbis úgy érzem, hogy kapcsolatban állok a múlttal. Van otthonom, örökségem van. Manapság az emberek azt mondják, hogy elveszítik identitásukat, mert menekültek, szüleik halottak, mert vegyes fajtájúak, vagy nincs egyértelmű azonosságuk, ami a múlthoz kötné őket. A személyiség érzése erősen függ attól, hogy bizonyítsd, vagy valaki, - az iskolai végzettségeddel, a fajtáddal, eredményeiddel (vagy ezek hiányával), akár érdekes vagy unalmas, fontos vagy jelentéktelen, ”Nagyon Fontos Személy” vagy „Jelentéktelen Személy” vagy.
A meditációban nem akarjuk megtagadni a személyiséget, és nem próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy nem vagyunk emberek, mint például: „Nincs állampolgárságom (vagy nincs nemem, nem tartozom társadalmi osztályhoz, nincs fajom)” és azzal sem, hogy „ A tiszta Dhamma az igazi identitásom”. Ez csak egy újabb azonosulás, igaz? Nem erről van szó. Nem arról van szó, hogy ragaszkodunk a nem-én fogalmához. Megérted, felébresztett éberség segítségével megfigyeled a dolgok állapotát. Ebben az egyszerű gyakorlatban: „nem megvilágosult személy vagyok…” ezt szándékosan teszed. Mondhatod azt is: „megvilágosodott személy vagyok”. Választhatsz a nem megvilágosodott vagy megvilágosodott szó között. Legtöbben nem merjük a „megvilágosodottat” választani, igaz? Biztonságosabb, ha azt mondod, „nem vagyok megvilágosodott személy”, mert ha azt mondod: „megvilágosodott ember vagyok”, az kellemetlen megjegyzéseket válthat ki: „Nem nézel ki túl megvilágosodottnak!” A szavak nem igazán fontosak. Akár azt mondod, hogy "nem megvilágosodott személy", vagy "egy megvilágosodott személy", mindegy, az éberség ami számít.
Ez komoly felfedezés volt számomra. Amikor így gyakoroltam, teljesen világossá vált, hogy mi a tudatosság - sati-sampajañña, éberség, figyelem, befogadás. Ezután felmerül a gondolkodás, az észlelés. Ebben a tudatosságban megjelenik a szándékos gondolkodás: „nem vagyok megvilágosult ember”. Ez a tudatosság nem észlelés, igaz? Ez a nem-észlelés; magában foglalja az észlelést. Az észlelések felmerülnek és megszűnnek. A tudatosság nem személyes; nincs 'Ajahn Sumedho' jellemzője; nem férfi vagy nő, bhikkhu (szerzetes), vagy sīladharā (apáca), vagy hasonló; nincs konvencionális, függő szinten tulajdonsága. Nem-gondolkodás, semmi. Ez a tudatosság - „nem vagyok megvilágosult ember” – semmi és senki. Tehát figyeled és megvizsgálod a szünetet az „én” előtt, és az „én” után. Azt mondod: 'én' – ez a sati-sampajañña, ez a csend hangja, igaz? A 'én vagyok' megjelenik a tudatosságban, ez az én- tudat. A vizsgálat során megkérdőjelezheted az én-t.
A tudatosság nem alkotás, igaz? Az „én vagyok”-ot létrehozom. Ami valóságos a „megvilágosodott ember vagyok”-ban az a tudatosság, sati-sampajañña. Folyamatos, fenntartja saját magát, miközben a személyiség érzete valóságosnak tűnik. Ahogy magadra gondolsz, ki vagy te, kinek kellene lenned, milyenné akarsz válni, milyen nem akarsz lenni, milyen jó vagy rossz, csodálatos vagy borzalmas vagy, mindezek örvénylenek a tudatodban. Egyik pillanatban úgy érzed, hogy „Igazán csodálatos ember vagyok”, a következő pillanatban pedig ezt: „Teljesen reménytelen, szörnyű ember vagyok”. De ha menedéket veszel a tudatosságban, akkor bármit is gondolsz, nem számít különösebben, mert menedéked a tudatosság képességében van, nem pedig az én-kép örvénylésében és ingadozásában, a sakkāya-diṭṭhi szokásában.
Vedd észre, hogy valójában olyan személy vagy, mint a jo-jo; fel-le ingadozol egész életed alatt. Megdicsérnek: úgy érzed csodálatos vagy, kritizálnak: elkeseredett és letört leszel; a körülmények reménytelen áldozatának tartod magad. Nyersz a lottón, megmámorosodsz; valaki ellopja az összes pénzt, és öngyilkos leszel. A személyiség ilyen; teljes mértékben függő. Személyes szinten szörnyen sérülékeny vagy. Időnként feldobódhatsz, ha az emberek csodálatos, izgalmas személyiségnek látnak, és felhőtlenül boldog lehetsz.
Fiatal szerzetesként rendkívül büszke voltam arra, hogy mennyire betartottam a Vinaya-t (szerzetesi fegyelem), hogy igazán nagyon jó voltam a Vinayá-ban. Teljes mértékben megértettem és nagyon szigorú voltam magammal. Aztán egy ideig a Ko Sichang nevű szigeten tartózkodtam Siraja partjainál, együtt egy másik szerzetessel. Később ez a szerzetes valakinek azt mondta, hogy nem tartom be túlzottan a Vinayát. Meg akartam ölni! Tehát még a Vinaya is az én-képzet egy formája lehet: „Mennyire vagyok jó szerzetes?” Valaki azt mondja: „Ó, Ajahn Sumedho példaértékű, kiváló szerzetes!”, ez csodálatos. „Ő reménytelen eset; nem tartja be a Vinayát ”, és gyilkolni akarok. Ennyire megbízhatatlan az én.
Csodálatos emberszeretők lehetünk, majd egy pillanat alatt süllyedhetünk a romlottság legmélyebb bugyraiba. Teljesen bizonytalan állapot, nem nyújthat valódi menedéket. Az a vélekedés, hogy „jó szerzetes vagyok”, elég ravasz menedék. Ha ez minden, amit ismersz, és valaki azt mondja, hogy nem vagy túl jó szerzetes, mérges és sértett leszel. A sati-sampajañña az érzelmi hullámzás közepette is állandó. Ezért tartom menedéknek. Ha felismered, megvalósítod, érted és becsülöd, akkor ez menedék, mert a menedék nem függ a dicsérettől és a hibáztatástól, a sikertől és a kudarctól.
Különböző módszerek vannak a gondolkodó elme megállítására. Például létezik egy zen koan vagy én-vizsgáló gyakorlat: „Ki vagyok én?”. Ez a Zenben és az Advaita Vedantaban alkalmazott technika ügyes eszköz, célja a gondolkodó elme megállítására szolgál. Így kezded észrevenni a figyelem tiszta állapotát, ahol nem ragad el a gondolkodás és az én illúziója, ahol csak tiszta tudatosság van. Erre akkor kerül sor, amikor meghallod a csend hangját, mert ekkor tudatod az éberség állapotában van. A tiszta tudatosságban nincsen én; így van ez. Aztán meg tanulsz pihenni benne, bízol benne, de nem próbálod megtartani. Még nem értjük a gondolatot - „Meg kell hallanom a csendet, és pihennem kell benne”. Mindenfajta technika vagy tanítás ravasz tud lenni, mert könnyen beleragadhatunk a gondolatba. A Bhāvanā (meditáció) nem ragadja meg a gondolatot; hanem ez a paṭipadā, felismeri és megvalósítja azt, az éber tudatosság és a közvetlen megismerés útján.
Az én eltűnését egyesek szörnyen ijesztőnek érzik, mert minden, amit addig szilárdnak és valódinak tartottak, szétesik. Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt, jóval azelőtt, hogy buddhista lettem, a radikális nézeteket fenyegetésként éltem meg, mert megkérdőjelezték a világom biztonságát, amelyben addig éltem. Amikor azt látod, hogy valaki fenyegeti vagy megtámadja azt, amitől úgy érezted mindezidáig, hogy minden rendben van, feldühödsz, és akár erőszakossá is válhatsz, mert fenyegetik a világod biztonságát, a menedéked. Ebből is láthatod, hogy a konzervatív embereket miért fenyegetik a külföldiek, a radikális új nézetek, vagy bármi más, ami megjelenik és megkérdőjelezi a jelenlegi helyzetet, amihez hozzászoktak. Ha ez az a világ, amitől valójában függ, hogy biztonságban érezd magad, és amikor ezt fenyegeti valaki vagy valami, pánikba esel.
A közelmúltban lezajló szörnyű földrengésről olvasva azt gondolták, hogy hirtelen százezer embert megöltek. A semmiből történt. Iskolás lányok az ünnepi felvonulásra készülve az iskola udvarán masíroztak, a kereskedők üzleteikben a portékájukat ajánlgatták. Csak egy átlagos, normál nap. Aztán hirtelen, öt percen belül ezek a lányok mind meghaltak, és meghaltak a vevők és a kereskedők is. A huszonötezer ember lakta város öt perc alatt összedőlt, a semmiből. Hogyan foghatja fel ezt az eseményt az elméd? Félelmetes végiggondolni, hogy milyen bizonytalan világban élünk. Amikor körülnézel ezen a bolygón, elég biztonságosnak tűnik. Annak ellenére, hogy stabilnak látszik, körülnézve magától értetődőnek tekintjük ezt, mégis a múlt héten Gujaratban az emberek tízezreit megölték. Szilárd és biztonságos környezetnek tűnik, majd hirtelen a semmiből földrengés következik be, és az egész város összeomlik. Földrengések nélkül is beláthatjuk, hogy milyen könnyen érhet szívroham vagy agyvérzés, milyen könnyen ütközhetsz autóval, vagy a repülőgéped lezuhanhat. Ez a függő módon létező világ, amelyet érzékelünk, létrehozunk és fenntartunk, önmagában instabil, bizonytalan, megbízhatatlan és változó. Így van ez.
A Buddha rámutatott a függő jelenségek instabilitására, azok változékonyságára. Ez nem csak filozófia, amelyet intellektuálisan kellene megértenünk. Felfedezzük és megértjük a függő világ természetét, úgy ahogy azt tapasztaljuk, fizikai, érzelmi és mentális szinten. De ami a tudatodban van - a menedéked - ebben a felébredt tudatosságban;- ahelyett hogy megpróbálsz olyan körülményt találni vagy létrehozni, amely valamilyen biztonságérzetet nyújthat neked. Nem bolondítjuk magunkat, és nem próbálunk a pozitív gondolkodás révén hamis biztonságérzetet teremteni. A menedék a valóságra való ráébredésben van, mert az Feltétel nélküli valóság. Ez a tudatosság, ez az éberség a kapu a Feltétel nélkülihez. Amikor felébredünk, ez a Feltétel nélküli az igazi felébredés. Bármilyenek legyenek a feltételek - erősek vagy gyengék, kellemesek vagy fájdalmasak.
„Nem vagyok megvilágosodott ember, keményen kell gyakorolnom a meditációt. Keményen dolgoznom kell, meg kell szabadulnom a szennyeződésektől, és valamikor a jövőben megvilágosodott emberré kell válnom. Remélem sikerül, mielőtt meghalok, de ha nem, remélem, hogy legalább egy jobb birodalomban születek újra”. Így folytatjuk, egyre több és több bonyodalmat okozva. Az emberek azt kérdezik: „Meg lehet-e valósítani a folyóba lépést? Vannak arahantok?” Úgy gondolunk a folyóba lépésre és arahantságra, mintha az személyes tulajdonság lenne, igaz? Látunk valakit és azt mondjuk: „Az a szerzetes ott egy arahant!” Úgy gondoljuk, hogy ez a személy arahant vagy a folyóba lépett személy. Így működik a függő elme; nincs segítség, csak így tehet. Tehát nem bízhatsz meg benne, nem vehetsz menedéket a gondolataidban vagy az érzékelésedben, csak a tudatosságban. Ez semminek tűnik, olyan, mint a semmi - ám ez minden. Az összes problémád éppen ott oldódik meg.
A függő elméd azt gondolja: „A semmi nem ér valamit. Értéktelen, nem tudnád eladni”. Ez az, amikor meg kell tanulni bízni az éberség képességében, mert ha továbbra is úgy gondolkodsz mint eddig, akkor folyamatosan kételkedni fogsz benne. „Igazán éber vagyok? Eléggé éber vagyok? Talán többet kell aludnom, hogy később majd felébredhessek. Lehet, hogy ha tovább gyakorlom a tudatlanságot, annyira megunom majd, hogy abbahagyom.” Ha tudatlansággal kezded, hogyan lehetnél végül bölcs? Ennek nincs értelme. Ha a fejed a falba vered, egy idő múlva abbahagyhatod, ha nem verted szét az agyad. Jó érzés, ha abbahagyod, nem igaz? De ahelyett hogy a tudatlanság útját járnád, bízz egyszerűen az éberségben. Ezután fedezd fel, bízz a bölcsesség képességében és használd!
Sokan így gondolkodhatnak: „Ó, nem vagyok bölcs. Egy senki vagyok. Nem vagyok éles elméjű”. Meggyőzöd magad, hogy nincsenek meg a képességeid. Személyes szinten így néz ez ki. Lehet, hogy nem érzed, de ez egy teremtés. Ugyanúgy, mint az, hogy „nem vagyok megvilágosodott ember”. Bármi is legyen a véleményed, a legjobb vagy a legrosszabb, ez még mindig létrehozás; ezt hozod létre a jelenben. Bármi legyen magadról a véleményed, lehet akár ésszerű is, az is csak alkotás a jelenben. Elhiszed őket, gondolkodsz és ragaszkodsz hozzájuk, és egyfajta személyiséggé alakítod magad.
Az éberség nem teremtés; ez a jelen pillanatban megjelenő belső cselekedet. Ezért fejleszted a szándékos gondolkodást: „egy nem megvilágosodott ember vagyok”. Ez egy ügyes eszköz, hogy alaposabban és folyamatosan figyeljük, milyen érzés ébernek lenni, élvezni a tiszta tudatosságot, miközben létrehozod magad, mint személyt. Arra az érzésre jutsz, hogy az én-kép egy határozott mentális tárgy; jön és megy. Nem tudod fenntartani örökké, hogy 'nem vagyok megvilágosult ember'. Hogyan tudnád fenntartani? Ezt gondolnád mindig? Ha folyton azt mondogatnád, hogy "nem vagyok megvilágosult ember", akkor bolondokházába csuknának. Felmerül a gondolat és megszűnik, de a tudatosság fenntartható. A tudatosság nem jön létre; nem személyes, ám valóságos.
Felismerjük azt is, hogy véget ér, amikor „nem vagyok megvilágosodott ember, meditációt kell gyakorolnom ahhoz, hogy valaha a jövőben megvilágosodott emberré váljak”. Megjelenik a zengő csend hangja; a tudatosság. A körülmények mindig felmerülnek és megszűnnek a jelenben. A megszűnés most megtörtént. A feltétel véget ért. A világ vége most van. Az én véget ért. A szenvedés véget ért. Láthatjuk a felmerülő ''Én vagyok '' -ot, majd a végét; és ami akkor marad, amikor valami elkezdődött és véget ért, az a tudatosság. Így van ez. Világos, tiszta, eleven. Ez nem transz-állapot, nem unalmas, nem buta. Tehát ez ösztönzés, „felhatalmazás” a modern szóhasználat szerint. Csináld! Hajrá! Ne csak sopánkodj ezt gondolva: "Nem vagyok megvilágosodott ember, akinek nagyon keményen kell gyakorolni ahhoz, hogy megvilágosodott emberré váljon", és egy idő múlva elkezdesz dörmögni, „Ó, még több időre van szükségem”, és folytatod a szokásos tervekkel, elképzelésekkel, nézetekkel és véleményekkel. Ha a tudatlanságból indulsz ki, akkor szenvedéssel kell végezned - avijjā-paccayā saṅkhārā a függő keletkezés tanítása szerint (paṭiccasamuppāda). Avijjā a tudatlanság; és ez a feltétele (paccayā) a saṅkhārā-nak (mentális formációk), amelyek azután mindent befolyásolnak, és ennek eredményeként bánat, szomorúság, kétségbeesés és fájdalom keletkezik (soka-parideva-dukkha-domanassupāyāsā). Arra ösztönözlek, hogy lépj arra az útra, amely nem az avijjá-val kezdődik, hanem a tudatossággal (vijjā) és a bölcsességgel (paññā). Ez a bölcsesség önmagában, nem pedig az a személy, aki nem bölcs és megpróbál bölcs lenni. Amíg ragaszkodsz a gondolathoz, hogy „még nem vagyok bölcs, ám remélem, hogy bölcs leszek”, bánat, szomorúság, kétségbeesés és fájdalom jelenik meg. Tanulj meg bízni a jelenlévő bölcsességben, és ekkor ébren vagy!
Ha érzelmileg magad alatt vagy, kételkedsz vagy bizonytalan vagy, megijedsz vagy félsz - ilyenek az érzelmek, - tudatosítsd az érzelmeid: „Az érzelem ilyen”. Ez egy reakció, mert érzelmileg a tudatlanságtól függünk. A személy az érzelmektől függ. Érzelmi függőségem befolyásolja, hogy Ajahn Sumedho legyek. „Ajahn Sumedho, te csodálatos vagy!” És az érzelmek: „Ó?” „Ajahn Sumedho, szörnyű szerzetes, nem tartja be a szabályokat!”, és az érzelmek „grrrrr!” Az érzelmek ilyenek. Ha biztonságom attól függ, hogy dicsérnek és szeretnek, tisztelnek és elismernek, sikeresek és egészségesek az emberek körülöttem, egyetértés van, a körülöttem lévő világ rendkívül érzékeny az igényeimre, akkor jól érzem magam, úgy érzem, minden rendben van. De amikor más irányba mennek a dolgok - földrengések, üldöztetések, bántalmazások, fosztogatások, hibáztatás, kritika -, akkor azt gondolom: „Ugh! Az élet borzalmas. Nem bírom elviselni. Annyira fáj, csupa seb vagyok. Keményen próbálkozom, mégsem értékelnek, és senki sem szeret”. Ez érzelmi függőség; ez a személyhez tapadás.
A tudatosság az érzelmeket mentális tárgyként (ārammaṇā) fogadja magába, nem pedig szubjektumként. Ha nem tudod ezt, akkor hajlamos leszel azonosulni az érzelmeiddel, és az érzelmeid te magad leszel. Szörnyen ideges leszel, mert a világ nem tisztel eléggé. Menedékünk a halál nélküli valóságban van, nem pedig átmeneti és instabil körülmények között. Ha bízunk a tudatosságban, akkor úgy állunk az énhez és minden érzelemhez - akármilyenek a körülmények - hogy nem ítélkezünk felettük, nem csinálunk problémát belőlük, hanem csak megfigyeljük: így van ez.