A ”középpontban” elmélkedni - ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban mindannyian a világegyetem központja vagyunk. Ez nem egy én-központú felfogás, hanem a jelen pillanat valósága. Te vagy - ebben a pillanatban, tapasztalatom szerint - a tárgy; a középpont itt és most, ebben a pontban. Ha reflektálok a jelenlétre, erre a pontra ahol élek, akkor a tudat ebben a pontban tartózkodik- tudatosság itt és most. Mindenki különálló tudatos forma az univerzumban; életünk során az univerzumot ebből a középpontból tapasztaljuk, bárhol is vagyunk: itt, egy kuti-ban (kunyhó), a hegytetőn, a repülőtéren.
Ez a középpont nem egy térbeli pont, hanem a létezésünk valósága. Személyes szinten „én vagyok az univerzum középpontja”', nagyképű megállapításnak tűnik, mintha én lennék a legfontosabb, én vagyok az Isten, vagy valami különleges személy. Ez egy egészen hétköznapi gondolat, mert mindannyian, minden teremtmény, valóban a világegyetem központja a tapasztalás szempontjából. A bolha is tudatos lény, ebből a pontból tapasztalja a tudatosságot, akár a kutyán van, akár a macskán. Nem tudom elképzelni, hogy a bolháknak erős lenne az egójuk; valószínűleg nem gondolkodnak túl sokat. De nem vagyok bolha, nem tudok a nevükben beszélni. Tehát nézhetünk így magunkra - csak egy hétköznapi ember vagyok. Nem vagyok különleges, tekintve hogy sok milliárd ember él ezen a bolygón. Ez a hétköznapi gondolkodásmód: „Csak egy lény vagyok a Földön”, és ez minden bizonnyal igaz is. Nincs ebben semmi rossz vagy hamis, de valóban így van-e? Amit ebben az alakban tapasztalok az mégis fontos, noha kozmikus nézőpontból olyan vagyok, mint egy bolha, aminek csekély a jelentősége az univerzumban.
Ha most meghalnék, nem lenne nagy veszteség az univerzum számára. Csak kevesen fogják észrevenni. Például, ha egy bolha meghal, kit érdekel? Valójában örülhetünk, mert a halott bolhák megtapasztalása jobb mint az élőké. De a tapasztalat szempontjából, és ezt hangsúlyozom, ez a pont itt és most tapasztalható. Tehát ez a felébredt állapot, a tudatosság képessége ad lehetőséget arra, hogy reagáljunk a tapasztalatra, nem személyes elképzelések vagy vélemények alapján, hanem a Dhammát ismerő Buddha nézőpontjából. A különféle formájú tudatosság a tudás tapasztalata. A tudás tehát az, amit ezen az elvonuláson alkalmazunk - annak megismerése, ahogy a dolgok vannak, ahelyett hogy nézeteket vagy véleményt alakítanánk ki személyes szinten, pl.: „Érzek, az érzéseim ilyenek”, vagy „a testem így és így érzi magát”. Gondolkodási szokásaink és nyelvünk nagymértékben az „én” és az „enyém” érzésére épülnek. Ám a gondolaton és a nyelven túllépve, amikor abbahagyjuk a gondolkodást, továbbra is „jelen vagyunk”, nem?
Amikor azt gondolom, hogy „Ajahn Sumedho vagyok” - és beleragadok a gondolat következményeibe, az „én” érzéshez való erős ragaszkodásomba -, akkor is jelen van a tudatosság; és ez a kapu a Halál-nélkülihez. Ez a hasadás, a repedés a saṁsāra-ban, a menekülési lehetőség az állandó pörgésből és szokásaink rabságából. A gondolkodás szokás; és szokás magam személyként való látása is. A személyes szokások: sakkāya-diṭṭhi, sīlabbata-parāmāsa és vicikicchā, a tíz béklyó közül az első három, a páli-ban saṁyojana néven. Tehát e három béklyótól kell megszabadulni, túl kell lépni rajtuk. Akkor megvalósul a folyóba lépés, a sotāpatti. Tehát nem azért kell megszabadulni ettől a három bilincstől, hogy mindent megsemmisítsünk, üres állapotba kerüljünk - hanem felismerésükkel; megfigyelővé kell válnunk, nem ragaszkodni hozzájuk - ez a személyiség-érzés, ezek a konvenciók és gondolatok, a gondolkodás folyamata ilyen.
Tehát olyan dolgokat kell gyakorolni, mint az önvizsgálat, az önmegfigyelés, az ön-reflexió, ahelyett hogy azon az állásponton lennénk, hogy nem szabad önmagunknak lennünk, nem szabad önzőnek lennünk – ez a gondolkodás. Ha hiszek az anattāban, az én-nélküliségben, akkor úgy gondolok magamra, mint amitől meg kell szabadulnom, nem pedig amit meg kell értenem. Tehát ez az első nemes igazság megértése, a dukkha megértése, az én megértése, az „alatt állás” vagy az én megfigyelése. Az a gondolat, hogy „Ajahn Sumedho vagyok”, a tudat egy tárgya. Ezt gondolom, közben létezik egy észlelés is, ennek a gondolatnak a tanúja, mert tudatában vagyok a történéseknek. A Dhammapadaban van egy verssor, amelyen évek óta elmélkedem: "appamādo amatapadaṁ" - az éberség út a Halál-nélkülihez. Az „appamādo” éber, megfigyel; ez az amatapada felé vezető út. Az „amata” a Halál-nélküli. Ez a sor mindig is nagy jelentőséggel bírt számomra. Amikor olvastam a Dhammapada-t vagy a szútrákat, ezek a szavak nagyon erősen rezonáltak bennem, kiemelkedően fontosak voltak nekem.
Nagy a száma az írásoknak a buddhizmusban; a Tipiṭaka, a páli kánon hatalmas. Elkezded olvasni, és kissé elveszettnek érzed magad – úgy érzed, soha nem jutsz a végére. Ekkor hagyatkozz az intuíciódra, azokra a gondolatokra, amelyek kiragyognak és igazán sokat jelentenek neked, amelyek megragadnak a szútrák vagy a Dhammapada olvasása során. A Szutta Nipátában olvasható: „Van egy sziget, egy sziget, amelyen nem léphetsz túl” (v. 1094). Ez a metafora mindig is sokat jelentett nekem. Egy olyan sziget, amelyen nem léphetsz túl, az a középpont - nem juthatsz túl rajta. Ha eléred a középpontot, akkor megismered, ha kilépsz belőle, akkor ismét a perifériára kerülsz. A sziget metafora ezt jelenti. Ez az axis mundi, a világegyetem középpontja.
Ha nem ismerjük fel a középpontot, akkor mindig kinn vagyunk a periférián, a samsárában. Lehet, hogy a középpontot keressük, de a periférián látjuk meg a középpontot, nem pedig a központban. Tehát a tudatosság segítségével menedéket veszünk a Buddhában, Dhammában és Sanghában, és nem valamilyen gondolatban, nem az univerzum perifériáján, valami homályos erőben vagy láthatatlan energiában, amelyet feltételezünk - vagy kételkedünk benne. Olyan menedék ez, amelynek célja e jelen pillanat középpontjának, és a jelenben való időzésnek a megismerése. A középponton kívül, ha a személyiségem kint van a saṁsárában, úgy látszódik, mint „én”. A konvenciók, még a Theravada buddhista konvenciók is, odakint vannak; ez a hétköznapi világ, a samsára. Ezért a cél nem a buddhizmus konvencióihoz való kötődés, hanem a konvenció felhasználása a tudatossághoz, a középpontban időzéshez.
A sīlabbata-parāmāsa, a második béklyó, ez nem más, mint a konvenciókhoz való ragaszkodás a tudatlanság miatt. A buddhista világban eltérő nézeteink vannak. Itt Nagy-Britanniában szektás nézetek, erős elköteleződések vannak Hinayana, Mahayana, tibeti buddhizmus, Vajrayana, Zen,- mellett és ellen. Aztán ott vannak Advaita, Bhakti, szufizmus, keresztény miszticizmus, Jehova Tanúi, mormonok. Erősen ragaszkodunk egy adott nézetrendszerhez. Maga a doktrína válik béklyóvá, akadállyá. Ez megosztó, kettős gondolkodás. Ha fő identitásom az, hogy Theravada buddhista vagyok, akkor úgy érzem, hogy Mahayana más. Tehát ragaszkodsz az elképzeléseidhez a Theravada-ról, és amikor találkozol valakivel, aki azt mondja: „Mahayana buddhista vagyok”, különállónak tekinted őt. Ha valaki keresztény vagy mormon, különállónak tartod őket is. Még a Theravada-n belül is sok a különböző nézet és vélemény.
„A Buddha tanítása ilyen”, „ez az igazi tanítás”, és ezek az állítások, az ex katedra kinyilatkoztatás: „Az én utam a helyes út”. Theravada-ban a vélemények és nézetek sokasága viszályt, szétválasztást és konvenciókhoz való kötődést okoz. Ez kettős gondolkodás. Tehát hogyan lehet egységet teremteni ebben a pillanatban; úgy, hogy nem választok szét semmit, nem látom a saját személyes preferenciámat? Nekem vannak preferenciáim, bevallom. Úgy döntöttem, hogy a Theravada hagyományt követem, mert ez a vonzó számomra. Ez személyes preferencia, ennek tudatában kell lenni. Nem kell, hogy kötődjek hozzá. Általában az a konvenció vonz, amely iránt rokonságot érzel. Ekkor ezt gondolod: „pontosan úgy kell csinálnod, mint én, csak a Theravada buddhizmus az igazi út, mert ez az én utam, és mindenki más eretnek vagy megtévesztett" - ez szétválasztó, igaz? Ez újra csak egy személyes vélemény.
Könnyű meglátni, hogy a középpont nem egy vélemény. Ahhoz, hogy kialakítsak egy véleményt, „Ajahn Sumedho” -vá kell válnom, és ekkor alakul ki; tehát visszajutottunk a sakkāya-diṭṭhi, sīlabbata-parāmāsa és vicikicchā három béklyójához. Annak ellenére, hogy a Theravada-konvenciók jó dolgok, a konvencióhoz való kötődés béklyó. A béklyó megköt, korlátoz, elválaszt. A béklyó nem maga a konvenció, hanem a tudatlanság, és ahhoz való ragaszkodás, mert maguk a konvenciók hasznosak, ügyes eszközök; de nem véglegesek. Ha a konvenciót önmagában véglegesnek tekinteném, akkor mindenkit meg kellene győznöm arról, hogy Theravada buddhistává váljon; ha nem, akkor hitetlenként, eretnekként, és nem igazi buddhistákként utasítanám el őket. Ez megosztás. Azt mondom, hogy igazam van, és ha nem értesz egyet velem, akkor nyilvánvalóan tévedsz.
A helyes és a rossz fogalma a gondolkodás során keletkezik, igaz és hamis, jó és rossz, ez gondolkodási folyamat, megkülönböztető agyalás. A vicikicchā kifejezést kételkedésként fordítják. Nos, hogyan jelenik meg a kétség? Gondolkodás során. Ha túl sokat gondolkodsz, folyton kételkedsz. Mivel a nyelv ilyen, ezért magunk segítségével vetítjük ki a dolgokat: illúzió, ember által létrehozott alkotás, a konvenció, az ego; ezek a dolgok általam teremtődnek meg a jelenben. A jelenben hozom létre: „Ajahn Sumedho vagyok, a Theravada buddhista”. És ha hozzátapadok a nézetekhez, beleragadok a tudatlanságba (avijjā), nem ismerem a Dhammát.
Lehet, hogy mindent tudok a Dhammáról a Theravada által kondicionált elme segítségével. Lehetek a páli nyelv-tudósa vagy a Theravada buddhizmus szakértője. Talán mindent tudok a buddhizmusról, írhatok egyetemi tankönyveket, vagy amit akarsz. A konvencionális világ tükröződéseként használt érdekes fogalom a sīlabbata-parāmāsa, amelyet általában „rítusokhoz és szokásokhoz való kötődésnek” fordítanak. Sok nyugati buddhista gőgös. Nem születünk buddhista kultúrákban és buddhista családban; a buddhizmusba csak belekeveredünk. Tehát minden hókusz-pókusznak tűnik: meghajlás és éneklés, gyertya és füstölő gyújtás – nem kötődünk ezekhez. Könnyen el tudnánk hagyni ezeket a „formaságokat”.
Soha nem gondoltam, hogy a rituálék és a kántálás megvilágosítanak vagy megtisztítanak; ez nem része a kulturális kondicionálásomnak. Tehát a beképzelt nyugati emberek megvethetik a buddhista konvenciók vallásos oldalát, és feltételezhetik, hogy nem szenvednek az ezekhez való kötődéstől, és úgy vélik, hogy a sīlabbata-parāmāsa nem jelent problémát nekik. Sok történet szól arról, hogy köpködik a Buddha-szobrot, vagy ismert a mondás: „öld meg a Buddhát, ha látod”, és ehhez hasonlók. Hajlunk erre, mert tudjuk, hogy a Buddha idején nem voltak Buddha-szobrok. Hallottam, hogy a brit buddhisták helytelenítik a Buddha-szobrokat - „Ez nem igazi buddhizmus, ez a sīlabbata-parāmāsa”, „Nincs szükségünk Buddha-szobrokra”. Ám ez csak egy újabb vélemény, igaz?
Az elmélkedés és a tudatosság segítségével vizsgáltam az ellenkezést a Buddha-szobrokkal kapcsolatban, és kezdtem megérteni a dolgot. Mi ez, miért van így? Magam részéről igazán kedvelem a Buddha-szobrokat, körülveszem magam velük - soha nem volt problémám ezzel kapcsolatban -, de néhány ember nem szereti őket. Vannak a buddhista hagyományőrzők, akik csak azt fogadják el, amit úgy gondolnak, hogy a Buddha valóban tanított a szútrák, az írások szerint. Luang Por Chah egyszer kijelentette: „Igaz, de nem helyes; helyes, de nem igaz”. Mindig nagyon hasznosnak találtam ezt a mondást, mert rendkívül egyszerűen fejti ki az igazságot. A foggal-körömmel való ragaszkodás az igazsághoz, figyelmetlenné tesz. Ha ragaszkodom ahhoz, hogy az én véleményem a helyes, akkor nem figyelek a jelen pillanatra; ekkor az önelégültség mozgat.
Az összes vallási konvenció veszélye az önelégültség. Igazam van, ezért ennek így kell lennie; másként nem jó. Ez a dualizmus, igaz? - helyes és helytelen, jó és rossz, igaz és hamis. Az egyetlen módja annak, hogy megismerjük a helyes és rossz, valódi és hamis nézetet, a tudatosság. Mivel a tudatosság nem minősít, ezért nem is diszkriminatív. Nem azt mondja, hogy mi a helyes vagy a rossz, de felismeri azt, ahogy van. Tehát, ha egy meditációs terembe belépek és egy Buddha-szobrot látok, és úgy érzem, hogy ez sīlabbata-parāmāsa, nem más mint a szokásokhoz, rituálékhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás, akkor igazam van: lehet, hogy mindenki ragaszkodik a buddhizmus e formájához. De ragaszkodni a véleményünkhöz szintén silabbabata-parāmāsa: ragaszkodhatunk az írások bizonyos értelmezéséhez, csatlakozhatunk egy irányzathoz, hagyományhoz, nézőponthoz. Tehát ez a fajta ragaszkodás hajlamossá tesz arra, amit a Buddha a sakkāya-diṭṭhi-nek nevezett - ragaszkodás az énhez, mint egy állandó, önálló lélekhez, az én illúziójához; „Én”-hez, mint állandó személyhez. Kötődés a konvencióhoz - ragaszkodás a racionalitáshoz, a gondolkodási folyamathoz, a helyes és rossz, jó és rossz véleményekhez és nézetekhez.
Ezen az elvonuláson hangsúlyozom a felismerést: a kötődés meglátása, annak felismerése, amit upādānának hívnak - kötődés vagy ragaszkodás a tudatlanság miatt -, annak érdekében, hogy betekintést nyerjetek az ösvényre vagy a folyóba való belépésbe. Nem kell mindent helyesen tenni, megszabadulni a Buddha-szobortól, a szokásoktól és rituáléktól, vagy megsemmisíteni a személyiséget, és nem kell abbahagyni a gondolkodást, miközben ragaszkodsz a gondolatokhoz. Próbáld abbahagyni a gondolkodást, és gondold ezt: „Nem kellene gondolkodnom”, és akkor még mindig gondolkodsz. Nem számít, mennyire erősen gondolom, hogy nem kellene gondolkodnom, még mindig gondolom - ez nem rossz, de nem látom, amit tényleg csinálok, ahogy vannak a dolgok. A gondolkodás folyamata a tudatosság tárgya. Buddha-szobrok vagy nem Buddha-szobrok, az ego, a sakkāya-diṭṭhi, ezután a Dhamma nézőpontján keresztül láthatóak.
A Dhamma tehát a jelenlegi állapot, az összes feltétel kialakulása, megszűnése. A „sabbe saṅkhārā aniccā’ nem tapad ahhoz a nézethez, hogy minden feltétel állandótlan, egyszerűen csak megfigyeli és felismeri a változást. Az állandótlanság ilyen. Az a vélemény, hogy nem kell Buddha-szobornak lenni, olyan vélemény, amely felmerül és megszűnik. Az is egy vélemény lehet: „Kell lennie Buddha-szobornak, énekelni kell páli nyelven, és ha nem így van, akkor az nem igazi Theravada”.
Az út négy szakasza - a folyamba lépés, a sakadā-gāmī, az anāgāmī, arahant - mind a tíz béklyóban visszatükröződik, nem valamivé válás, és nem az „én” válik az állapotok egyikévé. Általában az történik - ha nem érted a sakkāya-diṭṭhi, sīlabbata-parāmāsa és vicikicchā működését-, hogy megpróbálsz folyamba lépetté vagy arahant-tá válni. Lehet, hogy úgy érzed, nem megy: „Nem tudom megtenni, még mindig van olyan kötödésem, hogy erre nem vagyok képes. Vannak egyáltalán igazi folyamba lépettek a világon?” Amikor Thaiföldön éltem, jöttek a nyugatiak és azt kérdezték Ajahn Chah-ról: „Ő egy valódi arahant?” A nyugati buddhisták gőgje néha egészen megdöbbentő – Thaiföldet járják keresztül-kasul arahantokat keresve, majd úgy döntenek, hogy nem is léteznek ilyenek. Hogyan ismered fel az arahantot? Látsz egy glóriát, vagy valamilyen fénysugárzást körülötte, vagy mi?
Egyes szerzetesekről azt mondják, hogy arahantok, és akkor csodálkozol, hogy valóban léteznek. Néha azok a szerzetesek, akikről azt mondják, hogy arahantok, nem úgy viselkednek mint az arahantok, de hogyan kell viselkednie egy arahantnak? Az „arahant” szót használjuk a szentek valamiféle éteri ideáljára, valamiféle szent lényre, amelyet egy képen láttunk, valamiféle fenséges éteri ideális emberi tökéletességre? Vagy a Buddha ezeket a fogalmakat nem az azonosulásra, illetve a valamivé válásra használja, hanem az elengedés céljából? Úgy válhatsz sotāpanná-vá, ha elengeded a nem-tudást, a téveszméket. Az első három béklyó segíti az elengedést megértésük által: megértjük őket, mint a Buddha, aki ismeri a Dhammát, és nem pedig úgy, hogy valaki megpróbál megszabadulni vagy függetlenedni tőlük.
Ezért fontos a bizalom érzésének kialakítása a tudatosság iránt. Továbbra is lehetnek elképzeléseim, véleményem és preferenciáim; ez a személyiség része. De ha tudatosan megfigyelem őket, nem ragaszkodom ezekhez a nézetekhez, és nem minősítek mindent az „igazam van, te tévedsz” megosztó folyamatán keresztül. Ebben a kettősségben a személyiség elválaszt: az én személyiségem különbözik a tiédtől. A konvenciók nagyon megosztóak tudnak lenni. A szektarianizmus szörnyű probléma: szuniták/síiták, katolikusok/protestánsok, buddhisták/ keresztények, hinduk/ muszlimok. A szétválasztás a tudatlanság miatt történik, amikor ragaszkodsz az utadhoz, a hitedhez, a konvencióhoz, a véleményedhez, majd magához a ragaszkodáshoz. Nem mintha valamelyik konvenció rossz lenne; általában nagyon jók, de a problémát a tudatlanságból adódó ragaszkodás jelenti.
Erről kell elmélkedni. Miből adódik a kötődés a „én-nézethez”, a konvencióhoz, a kulturális meghatározottsághoz? A gyermekkortól kezdve kulturálisan kondicionáltak vagyunk. Fehér, középosztálybeli anglikán családban születettem Seattle-ben; szüleim összes nézete és véleménye, a kulturális elvárások, a jogok és a „bűnök”, az ártalmak és a tiltások, innen származnak. Nem ezekkel születtem. Ha máshol születtem volna, akkor más lennék - más kultúra, más vallás, és az lenne a kulturális meghatározottságom. A kulturális kondicionálás a születéstől kezdve működik, ezért néha nehéz túllépni rajta.
Sok kulturális feltételezést és hozzáállást nevelnek belénk, amikor még csecsemők illetve kisgyermekek vagyunk: milyen egy lány, egy fiú, milyen a jó modor, mi helyes és mi a rossz. A társadalmi osztály és a szüleink elvárásai alapján azonosulásaink alakulnak ki - gyakran olyan feltevések, amelyeket soha nem kérdőjelezünk meg, soha nem ismerünk fel. Beleértem a kulturális azonosulást a sīlabbata-parāmāsa-ba; a tudatosság az egyetlen módja annak, hogy túllépjünk, túljuthassunk rajta. A hipotézisek, az attitűdök belénk szivárognak a szülőkkel és a társadalmi csoporttal való együttélés során – nincs ebben semmi rossz. Ám ha úgy látjuk, hogy az egyik jobb, mint a másik, az a kulturális gőg, nem igaz?
A britek hosszú történelme a kulturális felsőbbrendűség jegyében telt. Kulturális gőg az, hogy elmegyünk a világ más tájaira, hogy megmentsük vagy civilizáljuk az ott élőket, áttérítsük őket a kereszténységre, „jobbá” tegyük őket, és megszabadítsuk őket a „barbárságból”. Manapság jól látszik, hogy politikailag nem helyes azt gondolni, hogy ez jó. A tudatosság azonban az, hogy túllépsz a folyamaton, a demokrácia, az egyenlőség és a szabadság ideáljaihoz való ragaszkodáson, ahogyan a nyugati kondicionált elme megragadja ezeket. Csak ismerd fel a jelenlegi pillanatot, egy középponti, reflektáló figyelmet a jelenben, majd ápold azt! Gyakorold az én-illúzió, a sakkāya-diṭṭhi és a kulturális meghatározottság változásának meglátását, figyeld a gondolatok felmerülését és megszűnését, a gondolkodás folyamatát!