Három hét van hátra a vaszából (őszi elvonulás). Ebben a mondatban a szavakat az idő és a változás leírására használjuk a függő jelenségek birodalmában. A ”vassa” egy konvenció, azaz megegyezés. Az ősz nem mondja ezt: „ősz vagyok”; mi nevezzük így. Olyan egyezményes nyelv ez, amelyet kommunikáció során használunk, és amelyet kulturális hozzáállásunk, illetve erkölcsi szabályaink határoznak meg. Paramattha-sacca: a végső valóság, ez az, ahol túljuthatunk a konvenciókon. A konvenciók létrehoznak jelenségeket, és más dolgoktól függenek. Azokat a dolgokat, amelyeket egyik hagyományban jónak tekintenek, a másikban nem tartják megfelelőnek. Más és más elfogultságokat, előítéleteket hozunk a saját kultúránkból, és az általunk elfogadott konvenciókból. Európában élve régi kulturális előítéleteink vannak franciaként, németként, olaszként és így tovább.
Kulturális hozzáállásunk meghatározó a dolgok észlelésekor. Mi hozzuk létre a véleményeket és nézeteket. Azért alakulnak ki könnyen etnikai villongások és faji előítéletek, osztály-sznobizmus stb., mert soha nem kérdőjelezzük meg az általunk elfogadott konvencionális valóságot. Csak ezek befolyása alatt élünk. Különböző nézetek, befolyások érnek a vallásból, származásból, a kultúrából, és ezeket a vélekedéseket összevetjük mások vélekedéseivel. Ezen a szinten eszményeink vannak, mondjuk mint a demokrácia, az egyenlőség és hasonlók, de ezeket nagymértékben befolyásolja a konvencionális valóság, amelytől függünk.
Határozott erőfeszítést igényel, hogy meghaladd a kulturális meghatározottságodat. Amerikai vagyok, soha nem gondoltam volna milyen gőgős és nagyképű vagyok, amíg más kultúrában nem kellett élnem. Azelőtt soha nem láttam meg, hogy az amerikai idealizmus mennyire vak, hogy mi amerikaiak mindenki torkán próbáljuk letolni az ötleteinket, és mindig tudjuk mi a jó másoknak, hogyan kell vezetniük az országukat. Ha azt gondoljuk, hogy miénk a legfejlettebb társadalom, ez csak egy feltételezés. Ez a nézet nem tudatos. Feltételezés. Tudatalatti hozzáállás.
Nehéz túllépni ezeken a feltételezéseken, amelyek belénk ivódtak. Nem ismerjük a kötöttségeinket addig, amíg nem élünk egy másik kultúrában. A thaiföldi tartózkodás sokat segített a dolgok meglátásában, mert az ottani kultúra alapjaiban volt más. Hozzáállásom a buddhista kolostorban folytatott életből jön, ahol a hangsúly az elmélkedésen, az éberségen és a bölcsességen van. Nem váltam igazi thai emberré, amint mondják „őshonossá”, de megláttam a finom hozzáállásokat és feltevéseket, amelyek meghatároztak, és amelyeket nem könnyű észrevenni, amíg az embernek nem okoznak szenvedést.
A meditációval kapcsolatos egyik probléma a megszállottság. A mi társadalmunkban jellemző a rögeszmés viselkedés, erősen kényszeresek vagyunk. Olyan sok a kényszer. Ha a nézetek és eszmények felől érkezel, az eredmény az, hogy nagyon sok „kellene” van a szókincsedben. Ennek az idealizmusnak megvan a maga szépsége, tehát nem kell figyelmen kívül hagyni, de a korlátainak felismerése az igazán fontos. Ez az érzés, hogy mindig van valami, amit tennünk kell, hogy van valami, amit nem tettünk meg és meg kell tennünk, hogy keményebben kell dolgoznunk, hogy többet kell gyakorolnunk, hogy őszintébbnek és nyitottabbnak kell lennünk, lelkesebbnek, jobb indulatúnak és így tovább. Mindez igaz. A törekvés általában helyes. Ha a dolgok tökéletesek lennének, akkor én is tökéletes lennék. Mindennek tökéletesnek kellene lennie. Remek lennék, és a társadalom is remek lenne. Amaravati is egy ideális kolostor lenne, mindannyian tökéletesek lennénk. Akkor nem kell többet tenned, mert már elérted a csúcsot. De az életben nem így van.
Az ideál az, amit létrehozunk, igaz? Ideáljaid arról szólnak, hogy mi a legjobb vagy mi a legszebb, a tökéletes, a tisztességes vagy igazságos. A Buddha azt tanította, hogy milyen az élet, hangsúlyozta a változékonyságot. A dolgok nem maradnak a legjobbak, igaz? Semmit nem tudsz megtartani. Például nézzünk valamilyen virágot, mondjuk a rózsát. Néha látsz egy gyönyörű rózsát, tökéletes a formája, színe, illata, azonban nem marad így sokáig. Rövid ideig ilyen, majd hervadni kezd, és ekkor már meg akarsz szabadulni tőle, kidobod, és szerzel egy másikat.
Az éberség segítségével tudatosítjuk ezt a változást. A meditáció közben tudatában vagyunk annak, hogy hangulataink és érzéseink hogyan változnak. Amikor arra gondolunk, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenni, visszatérünk az ideákhoz, majd összehasonlítjuk magunkat azzal, amilyen véleményünk szerint a jó gyakorlás: hány órát kell meditálni, hogyan kell ezt csinálni. Ezen ideák alapján működhetünk, mert ezek gyakran nagyon jó útmutatások. De a probléma az - még ha meg is felelsz ezeknek a késztetéseknek -, hogy mindig van valami több, mindig van valami, ami jobb lehetne. Végtelenül tud ez folytatódni. Soha nem jutsz el a probléma gyökeréhez. Csak folytatod vég nélkül, és mindig az az érzésed, hogy még valamit tenned kell. Amikor megelégeled, feladod: „Elegem van. A pokolba vele. Megyek és élvezem az életet. Kilépek a rendből, jól érzem magam, eszem, iszom, boldogan élek, míg meg nem halok”. Mert csak egy ideig bírod a frusztrációt. Már nem tudod elviselni, és eljutsz arra a pontra, amikor már nem működnek tovább a dolgok.
Hallgatni a „kell tenni valamit”-re hasznos módszer. Van aki úgy véli, hogy nem kellene a „valamivé válásra”-ra gondolnunk. Ám annak felismerése érdekében, hogy a dolgok befolyásolnak bennünket, észre kell venni azt az érzést, hogy van valami, amit szerintem tennem kell. Jó példa egy visszatérő álmom, amit akkor álmodtam, amikor először Luang Por Chah-nál tartózkodtam. 1963-ban befejeztem az egyetemi tanulmányaimat a Berkeley-n, jó néhány éves igazán kényszeres és intenzív tanulás után. Mégsem tudtam örülni, mert minden alkalommal amikor mentem, és megpróbáltam elengedni magam, azt gondoltam: „Megvan a vizsga. Meg kell szerezni a diplomát”. Elmentem egy partira, és próbáltam lazítani, de egy hang azt mondta: „Nem kellene itt lenned. Le kell tenned a vizsgát, és még nem vagy kész. Nem vagy elég jó!„ Nem tudtam jól érezni magam egy teljes évig. Csak hajszoltam magam egyre tovább. Miután meglett a diplomám, hat hónapig nem tudtam elolvasni egy könyvet sem. Az agyam nem volt képes koncentrálni. Elmentem a Béke Hadtest kiképzésére Hawaiiba, és azt akarták, hogy olvassam el a tananyagot, de nem tudtam megtenni. Még a rendelkezéseket sem tudtam megtanulni. Túlterhelt voltam. De megmaradt bennem a duális megközelítési módszer, hogy valamivel kapcsolatban vagy azt gondolom, hogy „nem tudom megtenni”, és feladom, vagy a régi kényszeres módra váltottam.
Amikor Luang Por Chah-nál tartózkodtam, újra és újra megismétlődött egy álom, amelynek eredményeként rengeteg erőfeszítést tettem a gyakorlásba. Az álomban egy kávézóban ülök, megrendelek egy csésze kávét és egy finom süteményt, aztán egy hang azt mondja: „Nem itt kellene lenned. Vizsgára kell tanulnod”. Ez az álom gyakran ismétlődött. Megkérdeztem magamtól: „Mit mond ez nekem”? A kényszeres gondolkodásom miatt ezt mondtam magamnak: „Van valami, amit nem csinálok, amit tennem kellene. Többet kellene gyakorolnom. Éberebbnek kellene lennem. Nem kellene aludni annyit”. Valójában egyáltalán nem aludtam sokat. Gondoltam, hogy ez egy üzenet, amely azt mondja, hogy cselekednem kellene, mert valamit nem csinálok jól. Próbáltam gondolkodni: „Mi lehet ez?” Nem tudtam rájönni mi lehet az, amit még tehetnék. Tanácstalan voltam. Aztán egy reggel a szokásos álmom után felébredtem, és megleltem a választ; és a válasz az volt, hogy nincs semmilyen vizsga!
Ekkor rájöttem, hogy úgy élem az életem, mintha mindig vizsgára készülnék, vagy a hatóságok előtt tesztet írok, és soha nem leszek kész, nem leszek elég jó. Mindig tudnék többet. Tudnék többet tanulni. Tudnék többet olvasni. Meg tudnék csinálni még több dolgot. Nem szabad lustának lennem. Nem kellene élveznem az életet, mert így elpazarolom az időmet, mert jön a vizsga, és még nem vagyok készen rá. Ez egyfajta érzelmi kényszer volt, amely rám telepedett, mert az Egyesült Államok iskolai rendszere nagyon verseny-orientált. Öt éves korban kezdődik, és nagyon sokáig tart.
Tehát beláttam, hogy nincs semmiféle vizsga, csak gondoltam, hogy van; életemet mindig ezzel a mentalitással éltem, hogy lesz majd egy nagy vizsga, amelyre nem vagyok felkészülve. Talán a vallási háttér is hozzájárult: ha meghalsz, akkor vizsgázol majd hogy megtudd, elég jó voltál-e, hogy a mennyországba juthass, ha nem, akkor mész a pokolba. Mindig azt érzed, hogy valamit tenned kell. „Nem vagyok elég jó. Túl sok a hibám. Meg kell szabadulnom tőlük. Olyanná kell válnom, amilyen nem vagyok. Amilyen vagyok, nem elég jó”.
Amikor elkezdtem a szerzetesi életet, átvittem ezt a hozzáállást a gyakorlásra, és egy ideig meg is tudtam ezt tenni; de aztán rájöttem, hogy ha szerzetes leszek, akkor nem ez a szerzetesi élet célja. Nem az a cél, hogy valamivé váljak. Csak így értelmeztem a szerzetességet, e kényszeres szempontból. Nem is álmodtam többé a „vizsgás” álmot, miután megkaptam a választ a rejtvényre.
A születésünk után nemsokára megjelenik az első három béklyó egyike, a sakkāya-diṭṭhi, vagyis a „személy tévképzete”. Nem személyiséggel születünk. Ez olyasmi, amit megszerezünk. Amikor egy versenyközpontú rendszerben nősz fel, összehasonlítod magad másokkal és az ideálokkal. Az értéked és érdemeid nagymértékben függnek attól, hogy mi, vagy ki a legjobb. És ha nem tartozol a legjobbak kategóriájába, akkor néha úgy látod, hogy nem vagy elég jó. Még azok az emberek is, akiket a legjobbaknak tartottam, gyakran így gondoltak magukra. Néha úgy gondoljuk, hogy mások sokkal boldogabbak, mert ezt vetítjük rájuk. Úgy gondoljuk, hogy jobb helyzetben vannak, mint mi.
Amikor a Buddha hangsúlyozta az éberség útját, megmutatta, hogyan lehetnek a dolgok a legjobbak. Wat Pah Pong-ban minden reggel felolvasták azokat a szútrákat, amelyekben az szerepelt, hogyan kell a szerzetesnek viselkednie, és mi az ideális szabálykövetés. Elgondolkodva azon, hogyan kell ezeket a szabályokat értelmezni, és hogyan lehet úgy élni ahogy szeretnél, felmerül benned a kétség: „meg tudom-e mindezt csinálni?” Lehet, hogy elkeseredsz és kétségbeesel, mert életedet az ideálok szempontjából nézed. Ám a Buddha tanítása nem az ideálokon alapul, hanem a Dhammán, ahogy a dolgok valóban vannak.
A vipassanā-ban, a belátás meditációban, betekintést nyersz az állandótlanságba, a szenvedésbe. Nem az a kérdés, hogyan kell a dolgoknak lenniük, hanem az, hogyan vannak. Minden késztetett jelenség állandótlan. Nem úgy van, hogy valaki azt mondja, hogy minden függő jelenségnek állandótlannak kell lennie. Azok. A változásra való megnyílás a kérdés. Nem egy gondolat vagy ötlet kivetítése az életre, hanem az, ahogy intuitív elméd használatával megnyílsz, figyelsz és éber vagy. Ekkor tudatában leszel a változásnak.
Tudatában vagy a kényszeres gondolkodásodnak: „Van valami, amit tennem kell”. Tudatában vagy a kényszeres érzésnek, hozzáállásnak, hogy sok hibával, gyarlósággal rendelkezel, és könnyen elhiszed ezt. Aztán arra gondolunk, ahhoz, hogy megvilágosodott lénnyé váljunk, meg kell szabadulnunk ezektől a hibáktól, és ha valamilyen módon megszabadultunk tőlük, arahanttá válunk. Így működik az elme. Ez az, amit az írásokban olvasunk. De reflektáló tudatossággal észreveszed, hogy te hozod létre ezeket a gondolatokat: „Én egy olyan személy vagyok, akinek nagyon sok a hibája és gyengesége, keményen kell gyakorolnom annak érdekében, hogy ezeket legyőzzem”. Ez az, amit magam hozok létre. Ezt a hozzáállást alakítom ki. Nem ez az igazság. Az, aki tudatában van ennek, az felébredt. Kezdi észrevenni a különbséget a tudatosság, és a ragaszkodás által létrehozott szokások között.
A „Buddho” szót használjuk, ez a Buddha neve, „az, aki tud”. Ez egy nagyon fontos szó, mert az éberséget, a közvetlen megismerést, az intuitív tudatosságot és a bölcsességet jelenti. Nincs „én”. Ha azt mondom: „Én vagyok a Buddha”, akkor ez ismét az „én”-ből, az azonosulásból származik. Az a gondolat, hogy „én vagyok a Buddha”, nem működik. A Buddhában van menedékünk: Buddhaṁ saraṇaṁ gacchāmi. Ez egy konvenció, de olyan valóságra mutat, amelyben bízni tudunk, azaz a tudatosságra - mert a Buddha Buddho, az, „aki ismeri”, az, „aki tud”, aki éber és tudatos. Teljesen éber. Nem ítélkezik vagy kritizál. A Buddha nem azt mondja: „Ilyennek kell lenned, és nem szabad olyannak lenned”. Tudja, hogy minden függő jelenség ilyen. Ha olyan vallási környezetben nevelkedtél mint a keresztény, Isten megmondja, hogy milyennek kell lenned. Legalábbis így tanultam: jónak kell lenned, és minden alkalommal amikor rossz vagy, megsérted Isten érzéseit. Ha hazudnék, Isten csalódna bennem. Ezt az erkölcsi útmutatást kapja a gyermek. A szüleid ezt gondolják, nem igaz? Összekeveredik a szülő és az Isten fogalom; az Isten egyfajta szülő figuraként jelenik meg.
Az éberség megtanít figyelni és bízni a létezés legegyszerűbb állapotában. Ez nem egy jhāna, vagy valamilyen elmélyedés. Csak tiszta figyelem. Tehát ha megbízol ebben a tisztaságban, abban nincs semmi hiba. Nincsenek hibák a tisztaságban, igaz? Tökéletes. Nincs szennyeződés. Itt és most meg kell bíznod a jelenre irányuló figyelmességedben. Ha próbálod megkeresni, akkor kételkedni kezdesz. Csak bízz benne, ne gondolkodj rajta! Bízz az ébrenlét immanens működésében, figyelj a jelen pillanatra! Amikor így teszek, tudatom megnyugszik. Hallom a csendet. Nincs én. Tisztaság van. Ha úgy érzem, hogy tennem kell valamit, akkor tudom azt. Tisztában vagyok vele, hogy a kamma-vipāka (a cselekvés eredménye) az amerikai oktatási rendszer hatása, és ezt a hihetetlenül kényszerítő gondolkodásmódom okozta. Tehát a kamma-vipāka megjelenik. A tisztaságban nincs „én”. Nem azt mondod: „Az Ajahn Sumedho most tiszta”. Jóval túlmutat ezen. Nem beszélsz róla személyes módon. Ez felismerés, megvalósítás. Ez az, ami igazából vagy, nem valami alkotás. Nem én hozom létre a tisztaságot. Nem én hozom létre a tisztaság ideálját, és utána nem én tévesztem meg vele magam.
Ekkor jön a bizalom, mert az „én” nem bízik meg a tudatosságban. A személyiség képzete azt mondja: „Nincs benned semmi tiszta dolog. Csak piszkos gondolataid vannak. Nagyon ideges vagy és mérgelődsz a miatt, amit valaki mondott rólad. Még hosszú évek után is tele vagy szennyeződésekkel”. Ilyen a régi belső zsarnok. Ez a személyiség-nézet. A vádlott és a vádló. A vádlott azt mondja: „Én szegény, olyan tisztátalan vagyok”, miközben a vádló: „Nem vagy elég jó, tisztátalan vagy”. Nem bízhatsz meg bennük. Nem vehetsz menedéket a vádlottként vagy vádlóként való létezésben. Ám bízhatsz a felébredt tudatosságban. És ez a bizalom egyszerű. Nem olyan, mint amikor valamit gondolsz. Ellazulsz és csak létezel. Bízz ebben a képességben, egyszerűen csak légy jelen, nyitottan és fogékonyan bármire, ami most történik. Még ha a zajló események kellemetlenek is, és bármilyen körülmények között élsz, nem jelent problémát, ha bízol ebben a tisztaságban.
Például a Vinaya segítségével (viselkedési szabályok) megpróbáljuk az ideális tiszta viselkedést betartani; az „én-képzet” ehhez is ragaszkodhat. „Az én Vinaya-m van olyan tiszta, mint az övék?” Akkor csak a konvenciót használod annak érdekében, hogy növeld személyes értéked vagy értéktelenséged érzését. Ha úgy gondolod, hogy tisztább vagy mint a többiek, akkor ez nagyképűség. Ha úgy gondolod, hogy tisztátalan vagy, akkor reménytelennek érzed magad. Tehetetlen vagy. Inkább menj, és igyál valamit, legalább egy darabig elfelejtkezel magadról! Kapcsolódj ki, érezd jól magad! Jobb, mint ostorozni magad azzal az elképzeléssel, hogy nem vagy elég tiszta.
A konvenciók függő módon keletkeznek, alapvető tulajdonságuk a tökéletlenség és a változás. Lehet, hogy úgy gondolod, hogy a konvenció tökéletes. Ebben az esetben egy idő után kritikus leszel vele szemben, mert meglátod a hibákat benne. Nem olyan jó, mint elvárnád, vagy néhánynak nincs is semmi értelme. De belátjuk, hogy az emberek közötti egyezség olyan, mint minden más; anicca, dukkha, anattā – nem tartós, nem kielégítő, nem létezik önállóan. A Theravada buddhizmus az erkölcsön, a jó cselekedeten és a helytelentől való tartózkodáson alapuló konvenció, mind a cselekedetek, mind a beszéd során. Olyan életszemlélet, amely során vállaljuk a felelősséget azért, ahogyan élünk ezen a bolygón, ebben a társadalomban. A Theravada buddhizmus szabályai - függetlenül attól, hogy elfogadhatónak tartod vagy sem – ősi és manapság is hasznos hagyomány, jelentős befolyással rendelkezik. Ez egy életképes rendszer, amely ma is működik. Nem az a kérdés, hogy tökéletesen használható-e számunkra, hanem az, hogy igyekezzünk használni a felébredett tudatossághoz.
Aztán belekeveredünk a Mahayána, a Vajrayana és a Hinayana buddhista tábor valamelyikébe. A Hinayana-t „kis járműnek” hívjuk, ezért azt gondolhatjuk, hogy valószínűleg nem olyan jó, mint a többi hagyomány. A Mahayana jobb, mondja a logika. Kis jármű és nagy jármű. Akkor Vajrayana, a legeslegjobb. A tibetiek úgy is gondolják, hogy nem lehet annál jobb, mint a Vajrayana. Ez a legértékesebb jármű. Ekkor elkezdünk tévelyegni a jó, a jobb, a legjobb viszonylatában. Ám ezek mind konvenciók. Legyen akár Mahayana, Hinayana vagy Vajrayana, ezek mindegyike csak megegyezés; nem teljes, nem tökéletes. Mégis alkalmazhatók, és az éberségre használhatók, de nem kötődésre vagy valamely álláspontba való beleragadásra.
Ezek a fogalmak nagyon megosztóak lehetnek. Ha ragaszkodunk a Theravada-hoz, és lenézzük a buddhizmus minden más formáját, akkor azt gondolhatjuk, hogy azok nem tiszták, nem eredetiek. Lehet, hogy felsőbbrendűnek tartják magukat, de nem eredetiek. Nagyképűvé válhatunk, így igazoljuk a saját konvencióinkat. De ez mind játék a szavakkal. Ha megfigyeljük, mi történik a szavak hatására, akkor láthatjuk, hogy csak mi magunk hozzuk létre a Mahayana, Hinayana és Vajrayana gondolatokat az elménkben. A menedék Buddhában van, nem ezekben a yanak-ban. A Buddha tudta, hogy minden gondolat változik, és nem létezik önmagában. Tehát bízz ebben az egyszerűségben. Mert ha nem így teszel, akkor megjelennek a régi kényszeres gondolkodási szokásaid: „Többet kell tennem. Ki kell fejlesztenem valamit. Bodhisattvává kell válnom. El kell kezdenem a magasabb gyakorlást!”. És így tovább.
Ha beleragadsz a konvenciók világába, és nem látsz túl rajta, könnyen megijedhetsz és elvakulhatsz az összes káprázatos helyzettől, hozzáállástól és nézettől, amelyeket az emberek rád hajítanak. A tudatosságba vetett bizalom más, mint a legjobb megszerzése vagy az érzés, hogy talán valami jobbnak kellene lennie, mint ami van. Ez a tudat alkotása, nemde? Amikor elfogadod, hogy mi a szükséges, nem az a fontos, hogy mi a legjobb, hanem mi kell az életben maradáshoz és a jó egészséghez.
A buddhista szerzetességben a négy szükséglet fejezi ki ezt a mentalitást. Nem a legjobb ételek és a legjobb ruhák szükségesek; csak annyinak kell lenni, ami elég az életben maradáshoz. Mi a helyzet a tartózkodási hellyel vagy a gyógyszerekkel? Nem feltétlenül a legjobb szükséges. Valójában a szabály gyakran a legalacsonyabb szintet írja elő, ilyen például a rongyokból varrt köpeny, ami nem éppen selyemköpeny. Ott tartózkodhatunk, ahol a Dhamma-Vinayát tiszteletben tartják és tanítják. A szabályok nem a legjobbat írják elő, de ha a Dhammát tanítják, és a Vinayát tiszteletben tartják, akkor a négy szükséglet ki van elégítve, és az akkor éppen jó. Így van ez! Menj és gyakorolj, ne a körülményekről vitatkozz! Jobb ha fejleszted a tudatosságot, ahelyett hogy kritizálnád, vagy kétséggel tekintenél az emberekre, és a helyet minősítenéd.
Ezen a kényszeres hozzáállásomon addig elmélkedtem, amíg valóban meg nem ismertem. Nagyon alattomos volt, nem csupán egyszeri ösztönös érzés. Emlékeztetett arra, hogy általában hogyan közelítettem az élethez, tele vágyakkal - mindig azt éreztem, hogy kell valamit tennem, vagy ellenkezőleg, nem kellene megtennem valamit. Csak hallgasd és figyeld meg ezt az érzést, és tanulj meg megnyugodni, és bízni a menedékben. Ez lehet nagyon lehangoló, mert nem látszik túl fontosnak. Úgy tűnik, hogy a jelenre figyelés nem sokat ér. „És akkor mi van? Szeretném tudni, mit kellene tennem. Mondd meg, mit tegyek ezután. Hány órát kellene ülnöm? Hány órát kellene sétálnom? Mit kellene fejlesztenem? Szeretnék többet tenni!” Azt akarjuk, hogy valami történjen, és nagyon rosszul érezzük magunkat, ha nincs mit csinálni, sehová sem kell menni. A szerzetesi életben konvenciókat és szokásokat kínálunk. Van reggeli és esti puja (meditáció és más gyakorlatok), kéthetente recitáció és így tovább, ami formát ad az életnek. Aztán ott van az éneklés, a piṇḍapāta (alamizsnagyűjtés) és még számos dolog, amelyek a hagyományunk részét képezik. Ezek a szokások segítenek az erkölcsi viselkedés és a közösségi élet megszervezése terén.
Amikor az emberek egyéni elvonulásra mennek, mellőzik a formát, és elengedik magukat. Mi történik, ha egyedül vagy, és senki sem tudja mit csinálsz? Nem kell figyelned, néz-e egy idősebb szerzetes. Saját magadra hagyatkozol, így egész nap aludhatsz, regényt olvashatsz, hosszú sétákat tehetsz, vagy valóban keményen gyakorolhatsz. Nagyon sok lehetőséged van, és rajtad múlik, hogy megfigyeled-e azt az érzést, ami akkor jelenik meg, amikor a formalitás eltűnik. Nem ítélkezel, és nem hozod vissza a „kelleket”, például: „Sok-sok órát kell gyakorolnom egy nap, órákat ülni, sok órát járni, ezt kell megtennem, azt kell megtennem, hogy valóban eljuthassak valahová a gyakorlásomban”. Nem rossz ez, de nagyon frusztráló lehet. Ha nem teszed meg, amit „kell”, akkor mit érzel? Bűntudatot érzel, ha nem teszed meg amit elhatároztál? Figyeld meg, hogyan működik a tudat, és ismerd meg.
Könnyű úgy gyakorolni, ha van egy erős vezető aki megmondja, hogy csináld ezt, és tedd meg azt, mindenki indul, egyszerre lép, és így tovább. Ez is lehet egy jó tanítási módszer. De ez az olyan emberek ellenállását és lázadását idézheti elő, akiknek ez nem tetszik. Másoknak azonban az nem tetszik, ha valaki nem mondja meg nekik hogy mit tegyenek, mert ez bizonytalanná teszi őket. Szeretik azt a biztonságot, amikor egy erős vezető irányít és mindent kézben tart. De tudjuk, hogy a szerzetesi élet a tudat felszabadítására szolgál. Van olyan erős vezető, aki megfélemlít, vagy érzelmileg manipulál: „Ha igazán örömet akarsz okozni, megcsinálod. Nem adom meg a felhatalmazást, ha nem viselkedsz megfelelően”, és ehhez hasonlókat mond. Tudnám én is használni az érzelmi manipulációt, hogy próbáljam ellenőrizni és befolyásolni a helyzetet, de ez nem ügyes módszer. Nem ezért vagyunk itt. A felelősség mindannyiunké, nem igaz? A felébredésről van szó!
Ne gondold, hogy fel kell ébredned, mert Ajahn Sumedho azt mondja! A felébredés csak egy egyszerű, immanens éberséget igénylő cselekedet: nyitott, nyugodt figyelem, az itt és mostban való időzés. Megtanulod felismerni ezt, egyre inkább értékelni, és megbízni benne. Mert valószínűleg mélyen beléd van programozva a „kellene”, vagy a „nem kellene”. Itt csupán olyan körülményeket teremtünk, amely arra ösztönöz téged, hogy bízz ebben a helyzetben és ápold azt. Amikor azt mondjuk, hogy „ápold”, nem azt jelenti, hogy bármit is tenned kell. Ez inkább a megnyugvás és a bizalom megtanulása, lebegés az élet áramlásában. Mert az élet ilyen.
Emlékszem, amikor először jártam a Wat Pah Pongban, rendkívül nagy volt az összetartás. Együtt voltunk Luang Por Chah-val. Csak huszonkét szerzetes volt, és tényleg valami felé tartottunk; remek csapat voltunk, élcsapat, top guns. Aztán néhány évvel később kezdtem látni olyan dolgokat, amelyek nem igazán tetszettek, és nagyon kritikus lettem, azt gondoltam, minden szétesik. Aztán láttam, hogy valóban megtörtént, miután Luang Por Chah agyvérzést kapott. Emlékszem, hogy néhány évvel később elmentem Wat Pah Pong-ba. A kolostor területén volt egy belső rész, ahol a szerzetesek laktak, a külső részen pedig volt egy speciális épület (kuti) Luang Por Chah számára, ahol az ápolása folyt, és mindenféle egészségügyi dolgot tett lehetővé. Ezen kívül volt egy külső fogadóterem, ahol a látogatók tartózkodhattak. A külső terembe ment mindenki, senki sem akart a kolostorba jönni. Látni akarták Luang Por Chah-t, aki beteg volt, nem tudott sem beszélni, sem mozogni. Az érdeklődés a betegre irányult, és egyetlen szerzetes sem akart a kolostorban élni. Emlékszem, amikor odaérkeztem csak három szerzetes volt ezen a hatalmas területen - Ajahn Liem és még ketten -, és a hely nagyon kopottnak tűnt. Azelőtt minden tip-top volt, ragyogó tisztaság, felsöpörve az ösvények, minden megjavítva. De hirtelen olyan lett, mint egy szellemváros, sok üres kunyhóval (kuti), amelyek roskadoztak, piszkosak és porosak voltak, az ösvényeket nem söpörték, és így tovább. Emlékszem, hogy Bangkok egyik vezető embere eljött hozzám és azt mondta: „Ó, ez a hely már nem igazán jó. Azt akarjuk, hogy jöjjön vissza és legyen az apát”. Arra gondoltak, hogy vissza kellene mennem, és át kellene vennem a kolostor vezetését. Úgy érezték, hogy rossz irányba változott a helyzet. Ám mostanra ötven szerzetes tért vissza, és újra teljes kapacitással működik a kolostor.
A dolgok változnak. Tehát nyitottak vagyunk a változásokra. Nem várjuk el, hogy a dolgok a vágyaink szerint alakuljanak, és azt sem, hogy amikor elérik a csúcspontot, akkor ott is maradjanak. Az lehetetlen. Azonban tudatában lehetsz annak, mikor a legjobb vagy a legrosszabb, mikor érzed jól magad, mikor vagy motivált, lelkes vagy kétségbeesett, letört és elégedetlen. Ez a tudatosság a menedék. Az érzések, attitűdök és hangulatok változékonyságának tudatossága: maradj ezzel, mert ez elpusztíthatatlan menedék. Nem olyasmi, ami megváltozik. Ez egy menedékhely, amelyben megbízhatsz. Ez a menedék nem teremt semmit. Nem alkotás. Nem ideális. Nagyon tapasztalati és egyszerű, de könnyen figyelmen kívül hagyható, vagy észrevétlen maradhat. Amikor csak figyelsz, máris észreveszed: így van ez.
Amikor emlékeztetem magam erre a tisztaságra a jelenben, ez tényleg meghatározó élmény. Ez az ösvény. Ez a tisztaság. Semmit nem hozok létre, csak a figyelem létezik. Nem olyan figyelem, mint az 'Achtung!' – sokkal inkább egy nyugodt figyelmet jelent. Éber, nyitott, befogadó. Ha ellazulsz benne, ez egy természetes állapot, nem pedig teremtett. Nem függ a körülményektől, amelyek között létezik. Azonban állandóan elfelejtjük, és visszatérünk a régi szokásokhoz. Az éberség segítségével könnyebben emlékezünk, jobban bízunk benne, és ápoljuk a tudatossághoz való visszatérés módszerét. Aztán újra elragadtatjuk magunkat, és visszatérünk megint. Ezt tesszük újra és újra. Bármennyire is makacsul ellenállók, nehezek és vadak az érzelmeink vagy a gondolataink; minden rendben van. Ez a menedék.
Ezt a tudatosságot mindenre alkalmazhatjuk, például személyes sértődéseinkre. Amikor valaki fájdalmasat mond neked, tedd fel a kérdést: „Mi az, ami megsértődött?”. Ha valaki gyaláz, vagy valamilyen módon bántalmaz, és sértettnek vagy félreértettnek, megbántottnak, bosszúsnak vagy akár mérgesnek érzed magad, mi az, ami dühös, bosszús és megbántott? Ez a menedékem - az a személy, akinek az érzései sérülnek és bosszankodik? Ha a tudatosság a menedékem, semmi sem bosszant fel. Bármi történhet, nincs baj. Ám mint személy könnyen feldühödhetek. Az „én” tévképzete, a sakkāya-diṭṭhi ilyen – attól függ, hogy az „én-t” szeretik vagy nem, értékelik vagy lenézik, megértik vagy félreértik, tiszteletik vagy tiszteletlenek vele, és így tovább.
Személyiségem rendkívül hajlamos a sérülésre, sértődésre és a bosszankodásra. De a személyiség nem a menedékem. Ha a személyiséged hasonló az enyémhez, nem javaslom, hogy menedékként tekints rá. Egy percig sem ajánlom senkinek a menedéket a személyiségben. Ám a tudatosságot igen. Mert a tudatosság tiszta. Ha egyre inkább bízol benne, akkor is, ha idegesnek, elutasítottnak, nem kedveltnek és meg nem értettnek érzed magad; a tudatosság tudja, hogy anicca, azaz nem tartós. Nem minősít. Semmi nem okoz neki problémát. Elfogadja az érzést, miszerint „senki sem szeret, mindenki utál engem”. És természetesen elmúlik. Eltűnik, mert a természete a változás.