Az egyik hasznos gondolat, amit hamar elfogadtam az, hogy induljak ki onnan, ahol éppen vagyok: itt és most. Ahhoz, hogy megismerd a jelenlegi érzelmeidet, lelkiállapotodat vagy a testi jelenségeket a jelenben, anélkül hogy irányítanád azokat, Ajah Sumedho azt javasolja: „hallgasd a csend hangját, de én semmit sem hallok - mit érthet azon, hogy a csend hangja?” Ez csak egy gondolat. A lényeg nem a csend hangja vagy bármi más, hanem annak felismerése, ahogy a dolgok vannak. Tehát bármilyen mentális állapotban vagy, például azon töprenghetsz, vajon miről beszél Ajahn Sumedho - ha észleled, hogy ezen gondolkodsz, ez a tudatosság.
Figyeld meg magad, vedd észre a satí (éberség) kapcsolódását a gondolatok folyamával vagy a tapasztalt érzelmekkel, és használd ezeket a kifejezéseket: „ezek vannak most”, vagy „olyanok, amilyenek”, tekints rá, mint megjelenő formákra, nem minősítve azokat! Tehát minden az, ami, „olyanság”. Emlékszem, hogy a zen buddhizmusról olvastam, ahol az „olyanságról” beszéltek. Azon gondolkodtam, hogy „mi ez az olyanság?”, mert ezt akkoriban nem nagyon értettem. páliul mi a tathā szó-t használjuk. A Buddha tathāgatha-nak nevezte önmagát, ami azt jelenti, hogy „olyanság”, aki most van; nem ezt mondta: „Gotama vagyok, a Buddha, aki Lumbiniben, Māyā királynő és Suddhodana király fiaként született. Születésem után hétszer hét lépést tettem meg, lábnyomaimban lótuszvirágok sarjadtak”. Megvilágosodása után tehát nem volt a Buddha, sem Gotama, semmi és senki, csak ez: „olyanság”, aki a jelen pillanat egy jelensége. Tehát a tathā szónak a lényege: nem „nem-olyanság” és nem „másmilyenség”, valami olyan, ami a tényleges valóság.
Thai nyelven az "olyanság" pen yang nun eng. Ajahn Buddhadāsa - a dél-thaiföldi Suan Mokkh kolostor vezetője -, nagyszerű tanító volt. Egyszer megkérdeztem tőle, mit keres azon az elszigetelt sivatagi szigeten ahol élt, és egyszerűen csak ezt mondta: pen yang nun eng: „olyanságot”, azaz tathā-t. Ez egy tükröző gondolkodás; nem egy sokasító gondolkodás, igaz? Nem elemez, kritizál, kitalál, meghatároz, hanem a nyelv használatával segít megvizsgálni valamit, emlékeztet minket, mert bármi, amit most tapasztalsz, az ilyen; ez egy nyílt, egyenes állítás. Az emberek néha azt mondják: „Tudod, megtapasztaltam egy korábbi élet emlékeit”, vagy más valami szokatlan pszichés élményt, és tudni akarják, hogy mit jelent valójában, mi az egész jelentése. Nem számít, ha pszichéből, vagy egy másik galaxistól érkezik a tapasztalat, esetleg a múlt emléke, egy hangulat vagy érzés; csak felismerjük, elfogadjuk; így van ez: tathā.
Ez nem valaminek az elutasítása, hanem sokkal inkább elfogadás. Ha különleges tapasztalataink vannak, akkor azt szeretnénk, hogy azok „igazán fantasztikus dolgok legyenek, amelyek velem történnek”, magával ragadnak vagy lenyűgöznek, lehet, hogy megijesztenek ezek a szokatlan élmények. Amikor régi, unalmas, ismétlődő gondolatokat vagy emlékeket, esetleg kellemetlen, negatív állapotokat tapasztalsz, akkor is minden az, ami, ilyen. Ilyen értelemben használjuk ezt a kijelentést: „ez az, ami van”. A tatha egy olyan szó, amely rámutat, emlékeztet bennünket, hogy nem akarunk semmit kihozni a tapasztalt élményből, elutasítani, tagadni, túlzásba vinni vagy tovább sokasítani. Akárhogy érzed magad most, tetszik vagy sem, függetlenül attól, hogy feldob vagy depresszióssá tesz, jó vagy rossz, ésszerű vagy őrült - ez van ebben a pillanatban. Ez egy megvilágító formula. Semmi nem tudja felülmúlni.
Ha azt kérdezed: „Nos, mit jelenthet ez a tapasztalat?”, aztán azt mondod: „Ó, azt hiszem ez...”. Aztán megkérdezed az egyik apácát, és ő azt mondja neked: „Nem, nem, azt hiszem, hogy ez inkább így van…”, legközelebb egy másik szerzetest kérdezel, aki azt mondja: „Nem, nem, nem, tévedsz, nem olyan, mint ... " Összegyűjtöd az összes véleményt a dolgokról, van, akinek a véleménye szerint van jelentősége, más szerint butaság, valódi vagy képzelt, hamis vagy igaz, jó vagy rossz. Ekkor tovább gondoljuk, hozzáadjuk saját személyes véleményünket. „Ez az, ami” sem nem utasítja el, sem pedig nem keveri össze a dolgokat. De minden bizonnyal az, ami. Felismeri, hogy minden dolog jön és megy, minden felmerül és megszűnik, minden dolog születik és meghal - sabbe saṅkhārā aniccā. Tehát ez a Buddha, aki ismeri a Dhammát.
Ez az írásokban szereplő állítás, ami évekkel ezelőtt igazán inspirálóan hatott rám, akkoriban nagyon sokat jelentett nekem.
Ez a nem-születő, a nem létrehozott, formálatlan, nem teremtett; ezért van lehetőség a menekülésre a születettől, a teremtettől, a megformálttól, a létrehozottól. Ha nem lenne nem-született, nem létrehozott, formálatlan, nem-teremtett, akkor nem menekülhetnél meg a születettből, teremtettből, a megformáltból, a létrehozottból, ám mivel van a nem létrehozott, formálatlan, születés nélküli, a nem-teremtett,; van menekülés, van megszabadulás. (Udāna 8.3).
Ezek a szavak a meg nem születettről és a születettről, a nem létrehozottról és a létrehozottról, a nem megteremtettről és a teremtettről szólnak. De maguk a szavak, igen, teremtettek, születettek, kialakultak, létrehozottak: ezek saṅkhārā, mentális formációk, nem igaz?
Amit látunk, hallunk, szaglunk, ízlelünk, megérintünk, gondolunk, érzünk, a négy elem - föld, tűz, víz és szél - gondolatok, emlékek, érzések, - kellemes, fájdalmas, semleges érzés, - a fizikai test, valójában az összes tapasztalat, az egész világegyetem a teremtett, született, kialakult, függő módon létezik. Tehát ez azt jelenti, hogy minden, de minden amire gondolsz, elképzelsz, érzel, tapasztalsz ilyen… de ott van a menekülés lehetősége is, van mód megszabadulni a születettől, a teremtettől, a létrehozottól. Ott van a nem-született. Gondold el, hogy mi a nem született, nem-formált, nem-létrehozott, nem-megalkotott. Ez valamiféle metafizikai valóság, amelyet valaha megértettem, és megpróbálhatjuk elképzelni? Próbáld elképzelni a feltétel nélkülit. Elképzelheted bármilyen formában: lehet piros, kék, lila, zöld, fehér, fekete, sárga, bármilyen színű, lehet elvont vagy konkrét, nagy, kicsi, mérhető, nanotechnológia tárgya, mikroszkopikus, makroszkopikus, és így tovább.
Az egyik dolog folytatódik a másikban. A függő világ ilyen: az egyik dologból következik a másik, és mi próbálunk rendet tenni közöttük. Mit csinálunk manapság a csúcstechnológiánkkal? Megpróbáljuk osztályozni és rendezni a jelenségeket számítógépek segítségével, és mindent weboldalakon helyezünk el. Minden így megy a maga útján, egyre csak tovább és tovább. Egyre finomabb részletek rajzolódnak ki, de ezek mögött kérdezd meg magadtól, itt és most, mi a nem-született, mi a feltétel nélküli, nem-megformált, nem rendezett? Próbáld elképzelni azt, ami nem-született vagy nem létrehozott. A tudatod kiüresedik. Azért mert ez a kialakított, függő, létrehozott tagadása. A „nem” szó a létrehozott és a feltételes tagadása nyelvtani szempontból. Tehát egy elképzelés jön létre, megjelenik a forma, igaz?
Elképzelhetsz bármilyen formát. Még az olyan elvont dolgot is el tudod képzelni, mint például a „nem létrehozott” és a „meg nem született”; ez az agy valamiféle intellektuális játéka, nem? De akkor miért használ a Buddha ilyen kifejezéseket? Mert a jelenre és a tudatosságra mutatott rá, itt és most. Vannak olyan állítások a szuttákban, mint például: „az éberség az út a Halál-nélküliséghez” - a halál-nélküliség, mi ez? Van talán valami Halál-nélküli birodalom odafenn - valami ilyesmit el tudunk képzelni -, valamiféle Halál-nélküli nibbāna a világűrben? El tudunk képzelni egy birodalmat, de mit jelent a „halál nélküli birodalom”? Láthatod, hogy a gondolkodás messzire elvihet; képes foglalkozni a született, kondicionált, teremtett, származott emberekkel; erről szól a tudomány, nemde? Különböző atomok manipulálása és így tovább.
A tudomány egyre finomabb részletekkel foglalkozik, és ez a maga módján lenyűgöző, érdekes és csodálatos. Ám félelmetes is, mert amikor megváltoztatjuk a kondicionált világot amelyben élünk, hiányzik a bölcsesség - hol állunk meg, hol vannak a határok? Ezek a mai erkölcsi dilemmák. Hol vannak az erkölcsi határok? A terhesség-megszakítás: mikor válik a magzat, a sperma és a petesejt tudatos lénnyé, mikor csak orvosi művelet és mikor gyilkosság? Hol húzzuk meg a határt az ilyen helyzetekben? Egy másik erkölcsi dilemma: állítsuk le a gépet, amely életben tartja az emberi testet, ha az agy meghalt. Néhány hónappal ezelőtt Amerikában nagy vita kerekedett egy ilyen eset kapcsán. Sokféle vélemény és nézet van ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Szerintem a Buddha állítása egyértelmű: a „nem született” nem más, mint az éberség, a sati-sampajañña. Appamādo amatapadaṁ: az éberség - vagy a tudatosság, a figyelem – ez az út a Halál-nélkülihez.
Ezért tanuljuk felismerni, hogy mi az éberség valójában, és nem csak meghatározni próbáljuk, és próbálunk tenni valamit, hogy elérjük az éberséget. Itt és most kell megbíznod a közvetlen tapasztalatodban, mert ezt nem tudom megmagyarázni vagy megmutatni neked. Itt ülök figyelmesen, de gondolhatod azt is, hogy amint itt ülök, mindenféle vad fantázia zajlik a fejemben. Lehetne így is. Honnan tudhatnád, hogy éber vagyok vagy őrült, mindaddig, amíg ilyen rejtélyes kifejezéseket használok? A Buddha olyan szavakat használt, mint anattā, suññatā (üresség) és nem-én, nibbāna, nem-ragaszkodás. Ezek a szavak mind tagadások. Mi az a nibbāna? Ez az, amikor megismered és megvalósítod a ragaszkodás hiányát. Mielőtt megvalósíthatnád a nem-ragaszkodást, meg kell ismerned, hogy mi is a kötődés.
A vágy (taṇhā) a ragaszkodás oka. A vágy egyfajta energia bennünk, ami nem más, mint emberi tapasztalataink azon része, amikor szeretnénk valamit, vágyunk valaminek az elérésére - békére, boldogságra, jó ételekre, dallamos zenére, gyönyörű látnivalókra, jobb emberré szeretnénk válni, megvilágosodott Buddhák szeretnénk lenni. Vágyakozhatunk arra, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, a boldogtalanságtól, az igazságtalanságtól; ezeket a tapasztalatokat szenvedésként éljük meg. Tehát valami megkívánása, ez a taṇha; meg akarunk szabadulni valamitől, nem akarunk valamit; ez úgyszintén vágy. Az éberség négy alapzata (satipaṭṭhāna) a módszer arra, hogy ezeket a dolgokat megvizsgáljuk. A vipassanā gyakorlása során ezt a négy satipaṭṭhānt gyakoroljuk, amelyek ügyes módszerek. Segítségükkel megláthatjuk azt, ahogy a dolgok vannak.
Kāyānupassanā satipaṭṭhāna (a test, és a négy elem szemlélése) gyakorlása során a fizikai testet harminchárom részre osztjuk: figyeljük és vizsgáljuk a testet. Ez a látás azonban nem személyes, nem úgy látjuk, mintha a tulajdonunk lenne, hanem csak így nézünk rá: olyan, amilyen. Ilyen a fejen lévő haj, a testen lévő szőr, a köröm, a fogak és a bőr. A szerzetessé fogadás során ez a párbeszéd játszódik le: az upajjhāya (vezető) azt mondja: „Ismételd utánam: kesā…” és megismétled: „Kesā, lomā, nakhā, dantā, taco”. Ezt hallva azt gondolhatod, hogy valami titkos beavatási szöveget mondok. Ekkor elmondom, mit mondtam éppen: a fejen lévő haj, a test szőrzete, a körmök, a fogak és a bőr. Ekkor sokan inkább egy titkos varázsigét szeretnének hallani, ami segít a megvilágosodás elérésében, nem egy ilyen banális felsorolást. De ez felületes megközelítés. Látni kell, hogy a fejen lévő haj, a test szőrzete, a köröm, a fogak, a bőr, azaz a külső megjelenés miként hozza létre az „én”-t, és a ragaszkodás hogyan jelenik meg ehhez az öt dologhoz. Nézzünk rájuk másképp, nem úgy, hogy a hajad gyönyörű vagy nem, nem minősítjük a testet, a körmöket, a fogakat, a szőrt; úgy nézünk rájuk, ahogy azok vannak. Nem próbáljuk bizonygatni magunknak, hogy utálatos, csúnya dolgok; másként tekintünk rájuk.
Úgy nézünk rájuk, mint valamire „amint van”, nem engedve a hajlamnak, ami ezeket a dolgokat vonzónak vagy kellemetlennek kívánja látni. A gyakorlás célja a nibbāna megvalósítása, hogy megszabadulj a téveszméktől. Amikor egy szerzetes vagy apáca elmondja a fogadalmát, ez a nibbāna megvalósulása. Ez a valódi cél: megvalósítani a Halál-nélkülit. A „megvalósítás” érdekes szó, mert a valóságról szól, annak megismeréséről. Nem valami olyasmit kell keresni, amivel nem rendelkezel, hanem meg kell ismerned és megvalósítani azt, ami van. Az éberség az észlelésnek az a módja, amikor tanú vagy, amikor a Buddho pozíciójába, a megismerő pozícióba, az itt és most tanújának helyzetébe helyezkedsz, és türelmesen elviseled az általad tapasztalt körülményeket.
Lehet, hogy ezt gondolod: „Azonnal el akarom érni a nibbánát. Nem akarok itt ülni, mert fáj a térdem, és nincs időm türelmesen várakozni”. Nyugtalanságot és vágyat tapasztalsz, a szemed előtt a nibbána lebeg, és azt mondod: „Most ezt akarom, azonnali nibbānát”. Végy be egy pirulát, és hopp, megvan – ez bizony nagyon jó lenne. De ha türelmesen, éberen, és figyelmesen magadba zárod a jelen pillanatot, akkor a tudat teljesen kiürül – olyan ez, mint egy lebegő figyelem. Az tudat nyugodt, türelmes befogadás állapotában vár - nem próbál semmit sem megkeresni, semmit megtenni, semmitől megszabadulni -, csupán az egyensúlyban lévő tudatosság és nyitottság, figyelem, teljes éberség, teljes tudatosság állapotában időzik.
Természetesen ekkor különböző érzelmek jönnek fel, mert nem vagyunk hozzászokva ehhez a tudatállapothoz, és ekkor nyugtalanság vesz rajtunk erőt. Az elnyomott érzelmek kezdenek felemelkedni a tudatba; félelem, harag, és hasonló dolgok jelennek meg. Tehát ne zavartasd magad attól, ami felmerül a tudatodban, mert így van ez. Azért helyezkedünk a Buddha pozíciójába, „aki a Dhammát ismeri”, és nem gondoljuk ezt: „Miért vannak ilyen érzelmeim? Mi a baj velem, hogy ezt a haragot érzem? Évek óta gyakorolok, és még mindig nem tudom elfogadni ezt!”. Lehet, hogy felmerülnek ilyen gondolatok, de így van ez. Várjuk a lebegő figyelem megjelenését, ez egy érzés, hogy várunk valamire, hogy megtörténjen. „Mikor jön már, mikor történik meg?” Gondolkodsz, vársz, aztán történik valami, és azt gondolod: „Ó, nem szeretem ezt, nem ez lehet az, amire várok!”.
Ez a várakozás, ez a „valamire várás” érzés felismerhetővé válik, ha bízol a tudatosságban. Felismered az érzést, ami arra sarkall, hogy valami elérése érdekében cselekedj: „Meditációt gyakorolok, hogy megszabaduljak a szennyeződésektől és megvalósítsam a nibbánát. Tudatlan és mocskos vagyok, azért gyakorlok, hogy megszabaduljak a szenvektől, és így megvilágosodhatok”.
Ezek a tapasztalatok erősítik a tudatosság és a gondolkodási folyamat kapcsolatának vizsgálatát. Ha valamiért dühös vagyok, vagy valaki megsértett, megbántott, akkor azt gondolom: „Hogy merészelsz így bánni velem?!” A tudatosság soha nem dühös, de tárgya lehet az, ezt hívjuk haragnak. Tehát ha megfigyeled, a tudatosság olyan, mint az óceánban a víz. A víz mindenhol megtalálható. Nem teremtett, nem egy elvont ötlet, nem valami, amit létrehozhatsz; ezt csak felismerni tudod. A tudatosság valósága éppen ez. Tehát tudatosan kutasd, vizsgáld, figyeld meg magad. Figyeld meg azt, amikor valamit kimondasz – akármit kimondhatsz, a figyelem a tudatosságot érzékeli -, a kimondott gondolat felmerül, és kisvártatva eltűnik.
Előző nap javasoltam, hogy vizsgáld meg a szavak közötti teret a következő mondatban: „én emberi lény vagyok”. Az „én” felmerül és megszűnik. Nem tudom fenntartani az „én… én… én…” kifejezést. Igazán unalmas tevékenység ismételgetni az „én” szót, mert ez egy kreáció. Az, ami tudatában van az „én” -nek, az nem „én”. Ennek nincs neve, nem mond semmit, anattā: nem-én, a feltétel nélküli, a nem-született. Mielőtt elkezdtem a ma esti Dhamma-beszédet, két versszakot énekeltem el: a „namo tassa”-t (tisztelgés a Buddhának), majd ezután a „aparutā tesaṁ amatassa dvārā ye sotavantā pamuñcantu saddhaṁ”-t (Mahāpadāna Sutta, Dīgha Nikāya 14), ami azt jelenti, hogy „a Halál- nélküli kapui nyitva állnak”. Megvilágosodása után a Buddha azt mondta: „A Halál-nélküli kapui nyitva vannak”. Ez tényleg csodálatos. Azért mondom ezt, mert nekem nagyon sokat jelent, amit a Buddha mond - a történelmi Buddha a szentírásokban.
Nagyon komolyan veszem azt, amit a Buddha mondott annak idején. Tehát a Halál-nélküli kapui nyitva vannak. Akkor mi a kapuja a Halál-nélkülinek? Hol vannak? Bezárták őket azóta, és csak régen, több mint kétezer-ötszáz évvel ezelőtt voltak nyitva? Talán sosem lesznek nyitva többé? „Ye sotavantā pamuñcantu saddhaṁ”, aki megfigyel: sota, mindig a hallásra, a meghallgatásra vonatkozik. Bízz benne; a pamuñcantu saddhaṁ általában hit, bizalom, odafigyelés, megfigyelésként fordítjuk. Ezek szerint ez nem csupán valami lelkesítő kijelentés a kánonban - megismeri a Halál-nélküli kapuját, itt és most: ez nem más, mint a tudatosság.
Sokan, akik itt ültök, nagyon keményen gyakoroltok, sok elvonuláson vesztek részt, évek óta meditáltok, de mi a célotok ezzel? Folyamatosan próbálsz valamit elérni? Igyekszel megtisztulni, megszabadulni a szennyeződésektől, eljutni a samādhi állapotába, elérni a békés állapotokat, megszabadulni a stressztől? Mi a célja a meditációdnak? Mi a szándékod, mi a célod? Azt gondolod, hogy jó dolog, ha tíznapos elvonulások során érdemeket szerzel, vagy mit szeretnél elérni? Lehet, hogy más és más a célod különböző időpontokban. Szerzetessé avatásomkor a célom a nibbāna megvalósítása volt, annak ellenére, hogy teljesen összezavarodott ember voltam. Amikor az upasampadā (felavatás) történik, a cél a megszabadulás, ez egyfajta formula. Amikor azt mondom, hogy „a célom a nibbāna megvalósítása”, ez erősen meghatározó irány számomra, mert személyes szinten mindenféle tapasztalatom volt ezalatt a negyven év alatt, mind a teljes kétségbeesés, mind a lelkesedés. Aztán ott volt az unalom, mert tudod, a szerzetes élete igen unalmas tud lenni, tapasztalhatsz ellenszenvet és bírálatot, kritizálást és minősítést, egyfolytában elégedetlenséget és panaszkodást. Thaiföldön a forró évszakban folyton fáradt vagy. „Mit csinálok itt? Miért nem tudok felállni a padlóról?” Aztán vannak olyan időszakok, amikor minden vidám, szórakoztató és inspiráló, majd ismét megváltozik minden. A szélsőségek érdekesebbek, a sivárság gyakran ott van, ahol kudarcot vallunk, mert - mint azt T.S. Eliot mondta: az emberek nem bírják elviselni a túl sok valóságot. A nibbāna megvalósításának szándéka… ez a célom; ez egy tudatos, megfontolt szándék. Nem egy elragadtatott pillanat ihlette a szándékomat, miszerint azt akarom, hogy megvalósítsam a nibbānát. Ez egy nyugodt, ésszerű nyilatkozat, amelyet akkor teszel, amikor megtörténik a felavatásod.
Nagyon felemelő dolog kimondani páli nyelven , hogy a nibbāna megvalósítására törekszem; és erre a pillanatra mindig visszanézhetsz meditációs témaként. Szóval megvan az irány. De mi történik az idők során? Mennyire irányíthatom ezt a törekvést? Az egészségem, a világ változása, a kolostorok megváltozása, a tanárok halála. Botrányok és pletykák, kiábrándulások, valamint hibáztatás és dicséret. Megtisztelő címeket kapsz, magas szintre emelkedsz, de minél magasabban leszel, annál többen vadásznak rád, így a piedesztálon való tartózkodás nem pont a megszabadulás. Ám ezek az akadályok feltételektől függenek, születettek, teremtettek, létrehozottak. Minden tapasztalat személyes szintű, fizikai vagy mentális szinten született, teremtett, létrehozott. Ahogy egyre inkább növekszik a tudatosság stabilitása, megismered és értékeled az eredeti törekvésed: olyan ez, mint menedékvétel a Buddhában: „Buddhaṁ saraṇaṁ gacchāmi”. Amikor ezt mondom, ezek nem csak a páli szavak, érthetetlen mondatok szajkózása, hanem szó szerint, pontosan ezt értem alatta. Amikor azt mondom: „Menedéket veszek a Buddhában”, a tudatosság a menedékem, ez a „Buddho”, ez a tudatosság érzése, a jelenlét. Az évek során láttam, hogy az illúziókat én hozom létre, a feltevéseket én alkotom meg, minden az én kreációm: folyamatosan változó érzelmi szokások, az élet jelenségeire adott reakciók, amikor dicséretben vagy bírálatban van részem, siker vagy kudarc ér, egyszer minden nagyszerűen megy, aztán minden darabokra hullik.
Luang Por Chah kiváló tanító volt; arra késztetett bennünket, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy azok vannak. Csodás képességei voltak. Az emberek azon gondolkodtak, hogy hogyan tudnának tőle tanulni az első időkben, mert nem ugyanazt a nyelvet beszéltük, tehát hogyan taníthatna? Rendkívül intuitív volt, és valahogy nagyon értett engem, és a figyelmemet az itt és mostra irányította. Ekkor kezdtem észrevenni, hogyan bonyolítom el a szerzetesi életemet, és megláttam a szenvedésem okait. A meleg, a szúnyogok és az étel maga a szenvedés, vagy „én” tekintettem ellenszenvvel a melegre, a szúnyogokra és az ételre? Tehát gondolkodtam: „Mi a szenvedés? A szúnyogok a szenvedés, a forró idő maga szenvedés?” A világi gondolkodásmód a következő: „én szenvedek, mert melegem van és az étel nem igazán jó. Tehát, ha olyan helyre megyek, ahol jó az idő, nincsenek szúnyogok és jó az étel, nem fogok szenvedni”.
Most itt Angliában élek, ahol jó ételek vannak, nincsenek szúnyogok és nagyon szép idő van. Bár szeretem az angol időjárást, pont olyan könnyedén tudnék szenvedést kelteni itt, mint Thaiföldön. „Nem szeretem ezt az ételt, nem akarok szúnyogokat, és nem szeretem a forró időjárást”: így jönne létre a szenvedés. Ez egy olyan feltétel, amelyet tudatlanságból, az „én” illúziója segítségével hozunk létre. Bár továbbra sem szeretem a szúnyogokat, de nem hozok létre szenvedést miattuk. Nem az történt, hogy megszerettem a szúnyogokat mert régóta meditálok. Most jobban bízom a tudatosságban, mint a szúnyogokkal kapcsolatos személyes véleményemben. Tehát el tudom viselni a szúnyogokat és a rossz ételeket, a meleget és a hideget. Elviselhetem a betegséget; elviselhetem a csalódást, veszteséget, szeretteim halálát, hibáztatást és a kritikát. Mindezek elviselhetők, ha nem teremtek szenvedést körülöttük.
Miután kifejlesztettem a valódi menedéket a tudatosságban, szándékosan elkezdtem kihívásként tekinteni az olyan helyzetekre, amikor kritizáltak, és amelyek azelőtt számomra elviselhetetlenek voltak, mert nem tudtam elviselni a kritikát. Amikor az emberek hibát találtak bennem és kritizáltak, nagyon mérges vagy agresszív lettem, megbántódtam és megsértődtem, nem tudtam, hogyan kell kezelni ezt a helyzetet. Elutasítottnak éreztem magam és meg nem értettnek. Nem számított, hogy az emberek kritikája jogos volt-e, vagy csak a saját kivetítéseik. Nem tudtam semmilyen kritikát elfogadni, még akkor sem, ha megérdemeltem. Féltem tőle. Tehát elkezdtem figyelni ezt a félelmet a hibáztatástól, az elutasítástól és a kritikától. Amikor egy közösségben élsz, az emberek elkerülhetetlenül hibát találnak benned. Ilyen a társadalom. Nem lehet, hogy imádjanak, és nem is szeretném.
Nem szeretnék hízelgők és szolgalelkűek közösségében élni. Kedvelik az embert egy ideig, aztán mindenféle hibát találnak benne. „Nagyszerű tanító vagy, Ajahn Sumedho.” Ez nagyon szép. Aztán azt mondják: „Elvesztettem a hitem benned”. Nehéz elviselni, igaz? Mivel bízom a tudatosságban, most már a kritikát, az elutasítást és a hibáztatást is el tudom viselni, - akkor is, ha az teljesen igazságtalan. Menedékem a tudatosságban van, nem az „én” képemben vagy a körülöttem lévő körülményekben. El tudom viselni, mert menedékem a Buddhában, a Dhammában és a Sanghában van, nem pedig abban, hogy kedvelnek, szeretnek, megértenek vagy értékelnek. Ez mind nagyon kedves, de nem lehet menedék. Itt szabadulhatunk meg e világ szenvedéseitől, miközben még mindig ebben a világban élünk és a társadalom részei vagyunk.
Nem kell kivonulni, mint egy remete, azt mondva, hogy elegem van a világból, nem tudok mit kezdeni az emberiség álhatatlanságával és a hálátlansággal, - ez nekem sok, viszlát kegyetlen világ. Sokszor éreztem így magam, de a tudatosság a menedékem. Gondolhatod azt, hogy a Sanghában mindannyian csodálatos emberek vagyunk, akik állandó együttérző harmóniában élünk, és éber tapasztalatainkat megosztjuk egymással. Ez helyes gondolat, mert a Sangha is menedék, de nem az egyes szerzetesben, apámban, a legjobb barátomban, vagy azokban a szerzetesekben, akikkel rokonszenvezek, és akikkel jól kijövök. A Sangha azokból áll, akik gyakorolnak. A Sangha nem egy személy, nem egy egyén.