A cittánupassaná satipaṭṭhāna a mentális állapotok tudatossága, ami az éberség alapja, a megfigyelőt állítja a középpontba. Ahogy ezt az elvonuláson többször próbáltam elmondani, az éberség annak tudatosítását jelenti, ami érzelmileg lejátszódik benned, bármilyen hangulatot élsz át, amelyet jelenleg tapasztalsz - ennek tudatosítása, az éberség. Amikor elkezded elemezni a hangulatod, már nem vagy éber. Kritizálsz, hibáztatsz valakit; belebonyolódsz az érzelmekbe. Azonosíthatod magad az érzelemmel: „Ma reggel így érzem magam”. A gondolkodás, a beszéd és a használt nyelv megerősítheti azt az érzésünket, hogy „ez a hangulat az enyém. Én vagyok ez, ez az enyém, tetszik ez.” Az éberségben nincs „én”, „enyém” vagy „nekem”.
Csak éberen figyelni milyen hangulatban vagy, kérdezni, érdeklődni. „Milyen a citta (tudat) a jelen pillanatban?” Most, ahogy figyelem, a citta meglehetősen békés. Csak vizsgálom, figyelem a jelenben létrejövő közvetlen tapasztalataimat. Hallom a csend hangját, nincs semmilyen negatív állapot - ilyen ez. Luang Por Chah egyik mondása volt, hogy „ismerd meg magad”. Ez egy olyan tanács vagy tanítás volt, amit gyakran ismételt. A tudat tárgy páli kifejezése az ārammaṇa, és Taiföldön azt mondják: „Roo ahrom yah pen chao ahrom”. Ez azt jelenti: „Ismerd meg az ārammaṇát, a hangulatot vagy a tudat állapotát, de ne válj annak tulajdonosává”. Az ilyen békés állapot megfigyelésekor; „Nyugodt vagyok, nagyon békésnek érzem magam ma reggel, jelenleg nincs semmilyen problémám, nagyon jól érzem magam, mert jobb lábbal keltem - ez a béke én vagyok, ne merészelj felidegesíteni!”
A hangulatod néha meglehetősen képlékeny és homályos lehet. Igaz, néhány hangulat nagyon egyértelmű: ilyen, amikor mérges, ideges vagy depressziós vagy. De a legtöbb hangulat ködös. Nem igazán tudod leírni őket, ám olyanok, amilyenek. Mind ámramma (tudat tárgya). A hangulatot könnyen befolyásolják a meglévő körülmények – az egészség, a betegség; lehetsz energikus vagy fáradt, attól függően, hogy süt a nap, vagy nedves és hideg az idő. London egy napsütéses reggelen nagyon különbözik attól a Londontól, amilyen egy hideg, nedves, esős reggelen.
A Buddha arra tanít minket, hogy vegyük észre, milyen a függés birodalma. A feltételek változnak, mert érzékeny formák vagyunk, ezek az emberi test és az érzékek. Tapasztaljuk a változást és ez befolyásolja tudatunkat. Persze a változás nem mindig azt jelenti, hogy a dolgok javulnak, és minden egyre jobb és jobb lesz, nem igaz? A változás azt is jelentheti, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak; az eredmény lehet akár jó, kellemes, kellemetlen vagy semleges. A páli-ban idappaccayatā-nak (feltételezettség) nevezik: amikor a feltételek felmerülnek, akkor ez az eredmény. Ez jellemzi a feltételesség birodalmát: a test fáradtnak érzi magát, az idő hideg és nedves, nem tudod befizetetni a villanyszámlát, a macskád hiányzik, és éppen elvesztetted a munkádat! Ezek a feltételek nem hoznak létre boldogságot. De bármi is az eredmény, kudarc vagy siker, veszteség vagy boldogság, a helyzet olyan, amilyen.
Az ārammaṇa tudatossága állandó, és ez a menedék. Ez a tudatosság olyan, mint egy tükör; visszatükröz bármit, amit magad elé teszel - ha gyönyörű rózsát, akkor szépet mutat, ha egy döglött patkányt, akkor azt. Nem válogat. A tükrök nem mondják ezt: „Csak gyönyörű rózsát szeretnék mutatni, és nem döglött patkányokat, mert nem szeretem a büdös, bomló holttesteket.” Természetesen a tapasztalataink a legjobbtól a legrosszabbig terjednek, nagy örömökről és nagy fájdalmakról szólnak. Ha nem vagyunk tudatosak, akkor a tükörkép tulajdonosává válunk. Azt szeretjük, ha gyönyörű, tökéletes rózsák tükröződnek, ezért próbáljuk megtartani azokat. Ha mindent próbálsz megtenni azért, hogy soha ne történjenek kellemetlen dolgok, szörnyen csalódni fogsz. Ez a világ ilyen, nem egy mennyei birodalom, ahogy elképzelném a dévai (mennyei lények) birodalmat, ahol csak gyönyörű rózsák vannak.
Devāk (istenek) nem öregszenek. Nem ráncosodnak és nem betegszenek meg. Éteri a testük. Úgy gondolom, hogy az életük végén kissé viharvertnek tűnnek, majd meghalnak. Nem kell a hosszú öregedési folyamaton átmenniük úgy, ahogy nekünk. Csak fantáziálok. De nem vagyunk dévák. Ilyen a testünk és ez a nem éteri forma; földből, tűzből, vízből, szélből áll össze.
Számomra a nagy áttörés, igazi reveláció az volt, amikor vizsgálódásom tárgyává magát a tudatosságot tettem. A felmerülő feltételek megkérdőjelezése - ez volna a tudatosság? Mi az a sziget, amelyen nem léphetek túl? A mozdulatlan középpont: ez a tudatosság. Ez a felfedezés, akárcsak a csend hangja, megvilágítja ezt a stabil középpontot. Amikor nem veszem észre, és belemerülök a világ forgatagába, személlyé válok, beleragadok a szokásaimba, szeretetbe és gyűlöletbe, kedveléseimbe és ellenszenveimbe. De ha a középpontban vagyok, olyan, mint a sziget, amelyen nem léphetsz túl, a kavargó világ mozdulatlan pontja, a vihar szeme. A világ körülötte forog.
A samsāra, a feltételes birodalom távlatot kap; figyeled az ārammaṇát. Életed során hangulataid nem mozdulatlanok, nem viselkednek középpontként. A hangulat jön és megy. Változik, körbe-körbe forog; boldog, szomorú, vidám, depressziós, ihletett, unatkozó, szeretetteljes, gyűlölködő és így tovább. Az összeálló körülmények nyomán a hangulat ilyen. Könnyen mondod: „Ó, rossz kedvem van” vagy „Jó kedvem van.” A nyelvünk ilyen, ezért mondhatod: „Ma boldognak érzem magam, minden rendben van”, vagy „A mai az egyik rossz napom.” Azért ajánlom a vizsgálódást, hogy ne teremtsd meg a személyiséget, és burjánzó gondolataiddal ne erősítsd vég nélkül az én érzését.
„Tervet kell készítenem; jövő hónapban Amerikába megyek, le kell foglalnom a jegyeket és…” - mindezt magam hozom létre. „Ó, jegyet kell foglalnom, ezt kell tennem - azt kell tennem, küldenem kell egy e-mailt, kapcsolatba kell lépnem a nővéremmel, és tudatni a többiekkel is, hogy mikor érkezem meg. Annyi, de annyi a tennivaló!" Ez egy gondolat: „Jövő hónapban az Egyesült Államokba megyek ", nincs semmi baj, ha ezt gondoljuk, de ez csak egy feltétel. Ha bízom a tudatosságban, az Egyesült Államokba történő utazás megtervezésének részleteivel való foglalkozás inkább a tudatosságból fakad, és nem csupán az érzésből: "Ó, mennem kell, terveket kell készítenem" - ekkor minden gondolatom ekörül forog: „olyan sok tennivalóm van”.
Továbbra is arra gondolok, hogy sok mindent kell tennem, de tudatában vagyok ennek, mint gondolatnak. Már nem nyomaszt úgy, mint amikor ezt nem ismertem fel, amikor nem figyeltem. Teljesen kimerülhetnék, ha csak a dolgokra gondolok. Emlékszem, egy alkalommal végiggondoltam az aznapi kötelességeimet. Kora reggel volt, és jól aludtam, de miután átgondoltam a tennivalókat, teljesen kimerültnek éreztem magam. Pedig még egy ujjamat sem mozdítottam meg.
A feltételektől függő én csak egy pontot, egy percet lát, és elgondolkozhatok azon: „A pontnak csak egy kis pontnak kell lennie, vagy mindent tartalmazhat?” A pont hagyományos gondolkodás szerint egy pont, egy parányi valami - de felfoghatod úgy, mint ami magában foglal mindent, ahelyett, hogy úgy látnád, mint ami mindent kizár. Ha a pontot nézem, akkor ki kell zárnom mindent a pont körül. Tehát ha úgy gondolod, hogy a középpont egy aprócska dolog, akkor távolinak látod. Ahhoz, hogy megpróbálj csak ebben a pontban élni, a gondolkodó elme ezt mondja: „Ez lehetetlennek hangzik”. Ha kezded felismerni a tudatosságot, az olyan mozdulatlan pont lesz, ami magában foglalja az azonosságot; ekaggatā - egypontúság, egység. Ismerd fel az egységet, a benne lévő pontot, azaz azt a pontot, ami magában zár mindent! Ebben a pillanatban felismerheted a tudatosságot, ez az, ami nem zár ki semmit, nem választ semmit, nem ítélkezik.
A gondolkodás feladata a választás, a felosztás és az összehasonlítás. Tehát a gondolkodás, a gondolkodás funkciója a megkülönböztetés; egyik dolog összehasonlítása a másikkal, ítélkezés, a tulajdonságok értékelése: „ez jó és az rossz.” Ha azt gondolom, hogy „Ajahn Sumedho vagyok”, akkor elkülönülök tőled, meghatároz engem személyes szinten, ezzel kizár téged. Egyikőtök sem ’Ajahn Sumedho.’ Tehát az Ajahn Sumedho vagyok, azt jelenti, hogy két állandó különálló lény vagyunk. Ez a gondolkodási folyamat. Ezzel szemben az egység a tudatosság. Az ’Ajahn Sumedho’ tehát csupán az érzékelés tárgya, ārammaṇa.
Az „egység”, „egyesülés”, „világegyetem”, „azonosság” vagy „egypontúság” (ekaggatā) – nem más, mint tapasztalat, misztikus élmény, és ez intuitív, nem gondolkodási folyamat. Tehát amint elkezdesz gondolkodni rajta, akkor tudhatod, hogy az egység már nincs a tudatodban, mert osztódsz, megragad az „én itt vagyok, te ott vagy” - e pillanat hétköznapi valósága. Az általunk megalkotott konvenciók ilyenek, létrehoztuk őket, emberi alkotások.
Nézzük a vizsgálatot, vagy ahogy a páliban mondjuk: yoniso manasikárá. A thai nyelven, akárcsak a páliban, sok pontos szó van erre, például a „beletekintés” és a „visszatükrözés”. A thai pszichológiai nyelv. Jól használható a mentális állapotok és az érzelmi szélsőségek leírására. Az angol szerintem inkább a kereskedők nyelve. De ez nem számít, mert nem a nyelv a fontos. Akármelyik nyelvet beszélhetjük, az éberség nem függ a nyelvtől. Hogyan használjuk a nyelvet? A gondolkodás folyamata annyira megszokott! Az ember beleesik a gondolatburjánzásba (papañca). Először Olaszországra gondolsz, aztán hamarosan Rómában, majd Nápolyban vagy, majd Julius Caesarra és a következő pillanatban már Mussolinire gondolsz. Az elme egyre csak ugrál. Gondolatban átugrik Hitlerhez, Churchillhez, majd Roosevelthez, majd Vietnámhoz, és így megy tovább és tovább. Látod, néhány másodpercen belül a világ majd minden táján jártál.
Szokásminták, ismétlődő gondolatok... Hihetetlenül unalmas, ismétlődő gondolataim voltak régebben. Emlékszem, hogy megtanultam Shakespeare szonettjeit és a dagályos viktoriánus költészetet. Elhatároztam, ha gondolkodni akarok, akkor legalább értelmes dolgokra akarok gondolni. A harmincas-negyvenes években nőttem fel, sokszor hallgattam a rádiót. Szóval hallgattam a harmincas és negyvenes évek popdalait, és némelyikük nagyon ostoba. Aztán ott vannak a gyerekkorom rádió reklámjai is. A Pepsi-Cola reklámjainak egy része lépten-nyomon felmerült a fejemben. Milyen csapás, hogy ilyen gondolataim legyenek! Intelligens embernek tartom magam, és ezek a banális és buta dolgok zajlanak a fejemben. Ez valójában a sznobságom. Mélyen kicsit kulturális sznob vagyok. Szóval lenéztem az összes ostobaságot és szemetet. Amikor felmerülnek a tudatban, nem arról van szó, hogy elnyomjuk és kiirtsuk azokat. Ez a kondicionálási folyamat része, miközben felnősz, igaz?
Különösen azok a dolgok, amelyeket gyerekkorban hallgattál a rádióban vagy láttál a televízióban - annak a kornak a zenéje, a popkultúra, a reklám, viselkedésminták - ezek ívódnak belénk, amikor még kialakulatlanok vagyunk, kondicionálásunk még nem rögzült. Gyerekként elsajátítjuk ezeket a dolgokat, és egész életünkben velünk maradhatnak.
A tudatosság nem próbál megváltoztatni, hogy okosabb gondolataid legyenek; jó, ha önmagad képezed és kifinomul az ízlésed, de ezek a törekvések korlátozóak és megosztóak. Kialakulnak a preferenciáid, és sznob leszel és ítélkezel - mint az én generációm emberei. A manapság hallott zenék egy része szembesít azzal, milyen idős vagyok. „Istenem, ez szörnyű dolog!” Rajtakapom magam, hogy így gondolom. Ez feltételektől függő folyamat. A feltétel nélküli maga a tudatosság, a létezés. Korábban sokat tűnődtem, mert erősen foglalkoztatott a kérdés, intellektuális és gondolati szinten. Így gondolkodtam: „Mi az, ami megismer, mi az, ami megismeri a tárgyat?” És valamiféle metafizikai vagy elvont fogalmat keresel. ’Ez Isten? Nem hiszünk Istenben, buddhisták vagyunk, ezért nem fogjuk használni ezt a kifejezést - ez a nagy Én?'
Az Advaitában az „Én” -ről nagy É betűvel vagy az Atman-ról beszélnek. "Biztosan ez a nagy Én, mert a kis én az ego, sakkāya-diṭṭhi." Tehát a nagy Én a kis énre néz, és akkor azt gondolod: "Ah, ez az." De a nagy Én még mindig kitaláció, nem? Isten, vagy a végső valóság, vagy az amata dhamma? Ezek szavak, és a szavak feltételek. Amíg függünk a szavaktól, a saṁsāra dualista világában vagyunk. Ezért mutatok rá a gondolkodáson való túljutásra. Nem a gondolkodás kiirtása a cél - nem támadunk a gondolatok ellen, és nem irtózunk tőlük, hanem a gondolkodási folyamatot az ārammaṇa (megfigyelés tárgya) helyzetébe helyezzük.
Ez a szándékos gondolkodás ügyes eszköze. Szándékosan gondolunk valamire - „ember vagyok” - csak azért, hogy megvizsgáljuk a tudatosság és a gondolat viszonyát. Tartsd fenn a törekvést, szemlélődj! Olyan, mintha megfognál valamit és alaposan megnéznéd; nem kell elemezned. Ezért nem igazán fontos a gondolat tartalma. Nem érdekel, hogy valóban ember vagyok-e vagy csak félig ember.
Például ha a kezemre nézek, láthatom az ujjak és a hüvelykujj, valamint a mutatóujj és a kéz körüli teret, és ahogy tovább szemlélődsz, áttekintheted az egész tenyered, az ujjaidat és a körülötte lévő teret, mindezt egy pillantás alatt. Ez a tükrözés. Ilyen a tudatosság. Nem elemző, ítélkező, mondván,- a kezem szép vagy csúnya, jó vagy rossz. Mi látja a kezet? „Nos, természetesen a szemem.” Ez megint egy másik gondolat, nem? A látás ilyen. Ez a gondolat felhasználása, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy így van ez: „a látás ilyen”, nem pedig az, hogy „a szemem látja a kezemet”. Tehát ez az igazi én, aki látom a kezemet? Ezután visszatérsz oda, hogy megpróbálj mindent meghatározni a gondolkodás szintjén. A gondolkodás nem tudja megoldani a problémát, mert korlátozott. Ez egy felépítmény, függő dolog, megegyezés. Ami nem konvenció, az a tudatosság.
A kulcs amit adtam, a csend hangja, némelyikőtök meglehetősen könnyen észreveszi, mások pedig teljesen összezavarodnak tőle! Figyeld meg, a „csend hangja” kifejezés hallásának hatását. Amikor ezt mondom, ezek szavak. A csend hangja valóban hang? Az emberek azt mondják, hogy az erek vagy az idegeid, tudod, a tested belső működése ilyen zümmögést vált ki. Meg akarjuk határozni, tudományosan meg akarjuk erősíteni. Fülcsengés ez? Fülbetegség? Isteni kozmikus hang? A szavak birodalmába vagyunk bezárva, igaz? Megpróbáljuk kitalálni, megérteni, elemzés vagy meghatározás módszerével. Nem kell ezt tenned. Ennél ez sokkal könnyebb. Nem kell bizonyítanod és minősítened, a bizonyítás a tudósok dolga a tudományban. Bízz az itt és most tapasztalatában, nem pedig abban, amit egyes neurológusok mondhatnak. Nem számít, mit gondolnak a neurológusok. Közvetlenül az itt és most tapasztalataira mutatok rá.
Tehát ebben a csendben, ha nem vagyok tudatos, a „csend hangja” fogalomba való beleragadás arra késztet, hogy valamit keressek, és nem bízok a nyugodt és nyitott időzésben. A hallgatás érzése megnyílás, nem valaminek a hallgatása, vagy annak keresése, hogy mi hallgat, hanem csak bizalom önmagadban, annak megtapasztalása, hogy a hallgatás ilyen. Türelemre is szükség van, mert az elme nyugtalan, tele vagyunk kétségekkel és önbizalomhiánnyal; kétségekkel a gyakorlással, a tanítóval, ezzel az elvonulással kapcsolatban,- a gondolkodás kétségeket kelt. Tehát akkor jön ez a tudatosság: ha elönt a szkepticizmus, kétség vagy a kétségbeesés, akkor mi tudja ezt? Amikor azt mondod: „kétségbeesést érzek”, mi az, ami megismeri a kétségbeesést és tudja, hogy ez az ārammaṇa?
Az ilyen jellegű kérdésekre: „Mi az, ami tud?” ne egy páli, vagy egy angol szó, esetleg tudományos bizonyíték alapján keresd a választ! Az a kérdés, hogy bízol-e magadban. Tudod, ez az életed; az életet ebből a pontból tapasztalod. Akkor azt kérdezed: „Ajahn Sumedho, jól tapasztalom?” Azt hiszed, hogy jobban tudom, mint te. Tarthatsz mindentudónak, és azt mondhatod: "Mélyen belenézhetsz a lelkünkbe, és tudod mindazt, ami mélyen ott rejtőzik, és valószínűleg tudod, mire gondolok, vagy mire van szükségem." Csak te tudhatsz bármit is ebben a pillanatban. Feltételezéseket tehetek testbeszéded vagy szavaid alapján. Ismeretekhez juthatok arról, hogy mi történhet, de csak te ismerheted a hangulatodat, az emlékeket, az érzéseket - pozitív, negatív, semleges, bármilyen. Nem az vagy, aminek gondolod magad; valahogy bizonytalan vagy, és úgy érzed, szükséged van rám, hogy én mondjam el mi van veled. Akkor ez még mindig gondolkodási folyamat, nem? Megteremted magad olyannak, aki „nem tud”, és engem, aki „tud”. Ez is egy kreáció.
Tehát ez a bizalomérzés, ennek a tudatosságnak a felismerése, bizalom, mert valójában mindez megvan, ez a lényeg, ez a felszabadulás, ez a kapu a Halál-nélkülihez. Ezért mondjuk a paccattaṁ veditabbo viññūhi -t: hogy ezt te is megvalósítsd, ismerd meg magad - és ezt senki sem teheti meg helyetted, és nem adhat bizonyosságot más. A legjobb amit tehetünk, ha fenntartjuk az éberséget. Ha folyton rám figyelsz, akkor csak a mutatóujjamat fogod látni. Ez a holdra mutató ujj metaforája. Rámutatok és azt mondom: „Nézd a holdat”, te pedig az ujjamat nézed. Ezután bejön a paññā, a bölcsesség. Meglátod, hogy az ujj hova mutat, ezért keresni kezded, és meglátod a holdat. Nem az ujj a fontos. Az emberek annyi önbizalomhiányt, becsmérlést és elégedetlenséget tapasztalnak - a manapság használt divatos kifejezés az „önbecsülés hiánya”. Ez egy szokás ebben a kultúrában, amiben élünk. Ne hidd el! Ne határozd meg önmagad, és ne minősítsd magad vég nélkül melléknevekkel és címkékkel, hanem ébredj a tudatosság természetes állapotára - ez az igazi menedék.