A test és az elme összeszedettsége – a középpont - visszatükröz, kinyílik és figyeli a lelkiállapotot, a hangulatot, a testtartást, a lélegzetet, - tanúként, megfigyelőként, a tudó pozíciójából. A tudatosság ez a középpont. Miután a tudatosság emberi testben született, ezen a formán keresztül tapasztal, ebből a pontból, ebből a pozícióból, ebből a testből. A tudatosság felismeri a feltételek feltétel voltát, ismeri a légzést, a hangulatokat, az érzéseket, az érzékszervi tapasztalatokat; és látja a tapasztalt tárgyak alapvető tulajdonságát: az állandótlanságot.
Ajahn Chah a bangkoki Hua Lamphong vasútállomás metaforáját használta a helyzet jellemzésére. A vasútállomás egy olyan középpont, ahonnan megfigyelheted az összes érkező és távozó vonatot. Utazhatsz az egyik vonaton, miközben mindent ebből a speciálist nézőpontból szemlélsz, vagy maradhatsz az állomáson, és figyelheted a különböző irányokban érkező és továbbmenő vonatokat.
A nem-tudás az oka, hogy nem értjük meg a dolgokat, ahogy azok vannak; azonosulunk a feltételekkel, és magával ragad bennünket a mozgásuk. Amikor ez történik, észrevehetjük, hogy a gondolkodás hogyan hat ránk. Kétségek nélkül azonosulok az „én” érzéssel, magamra személyiségként tekintek. Mindig bennem él az érzés: „én” vagyok. Félelem, kapzsiság, harag és zavartság jelenik meg, változnak a feltételek, mégis feltételezem, hogy ugyanaz a személy maradok. Mindig Ajahn Sumedho vagyok, bármit is csinálok. Soha nem kételkedem, soha nem vizsgálom meg ezt a meggyőződésemet. Azáltal, hogy azonosulok ezzel a fogalommal, egyfajta állandóságot tételezek fel. Mindig ez a személy vagyok.
Ugyanígy van ez a pozíciókkal is. Amikor az Ajahn szót használom, ez azt jelenti, hogy „tanító”; a szanszkrit ācārya-ból származó thaiföldi szó. Tehát ācārya, azaz Ajahn vagyok, még akkor is, ha kunyhómban alszom, és nem tanítok senkit. Ha egyfajta folytonos, állandó identitásként azonosulok az „Ajahn vagyok”-kal, akkor ez mindig azt az érzést kelti bennem, hogy tanítónak kell lennem. Ha van olyan elképzelésem, hogy „tanító vagyok”, akkor mindenki más olyan valaki lesz, akit tanítok. Ha leragadsz az azonosulásban, a pozíciókhoz, címekhez és identitásokhoz kötődsz, akkor ez általában merevvé tesz. Valóban van egy ilyen hatás.
Ezt teszi az érzékeléshez való kötődés; mássá teszi a dolgokat, mint amilyenek valójában. Ha tudatos vagy, láthatod, hogy a tanítás és a tanulás - a tanár és a tanuló – nem rögzített pozíció, feltételek szerint változhat. A tudatosság megadja nekünk ezt a perspektívát a dolgok helyzetéről. Korlátozó az a gondolat, hogy az Ajahn csak tanít, és soha nem tanul mástól. Akkor lehet zavaró, ha mindig tanítóként tekintesz magadra. Illúziót teremtesz. A valódi folyamat a tanulás egymástól, igaz? Tanulás a különféle helyzetekből és lehetőségekből, amelyek velünk történnek.
Tanulunk és tanítjuk egymást, bár nem biztos, hogy tanárnak tekinted magad; mégis tőled tanulok, te pedig tőlem. A becsontosodott azonosulások növelik az elszigeteltség és a magány érzetét. Hajlamos vagy úgy viselkedni, mint amilyennek képzeled magad; beleragadsz egy helyzetbe, és nem tudod, hogyan viszonyulj, amikor másképpen kellene. Megfigyelhetjük tehát, hogy az Ajahn-pozició a feltételektől függ; formalitás, megegyezés. A mindennapi életben változó helyzeteket tapasztalsz; néha ez az azonosulás hasznos lehet, de akkor nem, ha nincs rá szükség. A Sanghában bizonyos szerzetesek ezt mondják: „Nem akarok Ajahn lenni. Nem akarok tanító lenni ”, mert ez elszigeteli őket a többiektől a tekintély miatt. A legtöbb nyugati szerzetesnek és apácának problémái vannak a tekintéllyel.
Most hatalmi helyzetben vagyok. A pozíció hatalma, a körülöttem levő emberek felhatalmazása tesz Ajahn Sumedho-vá, így tekintetek rám, és ezen az emelvényen tanítóként viselkedem. Annak felismerése, megtanulása, hogyan kell használni a hatalmat és a tekintélyt anélkül, hogy ehhez kötődnénk, bölcsességet igényel. A hatalommal vagy a tekintéllyel nincs semmi baj. Nem azt mondom, hogy „nem akarok semmiféle tekintélyt, sem semmilyen hatalmi pozíciót, nem vagyok tanító” - ez épp az ellenkező véglet, ellentétes elgondolás lenne.
A középponton elmélkedünk. Életünk során ezzel a testtel rendelkezünk, ez a középpontunk, az univerzumunk középpontja; az életfeltételek befolyásolják ezt a formát, ezt a testet, így van ez. Ennek az emberi lénynek a kammája itt - a felmerülő emlékek, a kulturális és társadalmi meghatározottság, a tapasztalatok, szokások és a többi - azért működik így, mert a feltételek ilyenek. Megjelennek és megszűnnek. Emlékezünk, azaz emlékeink vannak a múltunkról. A múltam emlékei különböznek a tiédtől. A kulturális kondicionálás más. Iskolázottságunk, társadalmi helyzetünk, etnikai hátterünk, tapasztalataink, életkorunk és nemünk különbözik. Mindezek hatnak a tudatra. De a tudatosság nem tartozik ezek közé a dolgok közé.
A tudatosság nem ázsiai vagy európai, nem férfi vagy nő, nem fiatal vagy öreg, és nem emlékek. Tehát ezért anattā (én-nélküli), nem én, mert egy én, attā, az emlékezeten keresztül határozza meg magát. Emlékszem múltamra, életemre, anyámra, apámra; emlékszem hol születtem; különféle tapasztalatokra emlékszem. Ezek mind egyedülállóak. Mindegyikünknek megvan a saját kammája. Vajon hinni kell a kammában, ha buddhista akarsz lenni? Hallottam, hogy a buddhisták azt mondják: „ahhoz, hogy buddhista legyél, hinned kell a kamma és az újratestesülés törvényében”. Ám soha nem éreztem, hogy ez igazán elvárás lenne.
Az vonzott a buddhizmushoz, hogy nem kellett hinni semmiben. Nem kellett állást foglalni. De ezeket a fogalmakat használják. Mi tehát a kamma, - az újjászületés? Mindig felhívja a figyelmedet az itt-re és a most-ra, anélkül, hogy eldöntenéd, hiszel-e a fogalmakban vagy sem. A fogalmak csak feltételekhez kötött szavak. A „kamma” szó egzotikusan hangzik; ha ahelyett, hogy az „ok és okozat” kifejezést használnád, mert az nyugatiabban és tudományosabban hangzik. A ’kamma’ olyan ázsiai, misztikus dolognak tűnik. Az ’én kammám’ egyfajta fatalizmusnak, vagy amolyan reinkarnációs divatnak tűnik. Ez egyfajta megkérdőjelezhetetlen hit az elmúlt életekben: valamint abban, hogy újjászületsz az érdemeknek vagy vétségeknek megfelelően, amelyeket ebben az életben követsz el. A kammát általában így határozzák meg, de a kamma inkább a jelen valóságára vonatkoztatva a kamma-vipāka, a kamma eredménye. A hetven évvel ezelőtti születés eredménye az öregség. Ha soha nem születtem volna, akkor soha nem lennék hetven éves.
A halál a jövőben van. A test halála kamma-vipāka, tehát a születés eredménye a halál. A születés azt jelenti, hogy ami megszületik, annak vége lesz, megszűnik, meghal. Fizikai szinten az öregedés folyamata a születés miatt következik be. Vagy ott van a betegség. Ez minden lény számára közös tapasztalat, és azt mondjuk: „Ez az én kammám; van ez a betegségem, van ez a fogyatékosságom. Biztosan valami rosszat tettem egy előző életemben, és ezzel fizetek most." Ez agyalás, és az „én" feltételezéséből származik, annak ellenére, hogy egyáltalán nem születtem „Ajahn Sumedho”-nak. Valójában a szüleimnek kellett kitalálniuk nekem egy nevet, miután megszülettem. Nem emlékszem, hogy amikor megszülettem, kibújtam és azt mondtam: „Robert Jackman vagyok.” Anyám mondta nekem, hogy Robert Jackman vagyok. Soha nem mondta azt, hogy Ajahn Sumedho vagyok. Ez egy későbbi újjászületés eredménye volt. Láthatjuk, hogy az öregség a születés eredménye.
A betegség része ennek a világnak, igaz? Az érzések-birodalma, a föld, a tűz, a víz és a szél, a dolgok mozgásának és változásának módja, a számtalan dolog, amely hatással van ránk, baktériumok és vírusok stb. Olyan dolgok hatnak ránk, amelyeket nem is láthatsz, vagy nem tudsz érzékelni - az égen lévő csillagok, a nap állása, a reggeli fény, a szoba hőmérséklete és a szobában tartózkodó emberek, a jelenlegi állapotok, amelyek befolyásolják a tudatállapotot, amelyet most tapasztalunk. Tehát ez a kamma eredménye. Ezt a megközelítést nagyon hasznos módszernek találtam. Hallottam, amikor valaki kijelentette, hogy a 2004. december 26-i szökőár Srí Lanka, Thaiföld, Indonézia és India kammája volt - biztos rossz a kammájuk. Ez mind spekuláció, nem? Nincs igazán értelme.
A kamma törvényének felfogása többé-kevésbé dogmatikus formájában is létezik Thaiföldön; a kamma érzése segít elfogadni az életet. Nem azt mondják: „Miért történik ez velem?”, hanem: „Ez az én kammám.” Valahogy az emberek inkább elfogadják az életet annak különböző változó fázisaiban, ahelyett, hogy neheztelnének a megtörtént szörnyűségek miatt. Mi azt mondjuk: „Mit tettem?”, vagy ha valaki kedves vagy ártatlan emberrel kegyetlenkedik, akkor azt mondjuk: „Ez nem igazságos, mit tettek azért, hogy ezt érdemelték?” Ellenben, legalábbis elméleti szinten, a kamma egy módja lehet azon dolgok elfogadásának, amiket életünk során tapasztalunk; elfogadjuk, mint kamma-vipāka - így van ez.
Az amerikaiak módfelett idealisták. Az amerikai forradalom olyan csodálatos eszméken alapult, mint a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok, az igazságosság, a tisztesség és az egyenlőség eszméje. Ezek az ideálok gyönyörűek. Nem kérdőjelezem meg ezeket, de a hozzájuk való ragaszkodás jelentős hatással van ránk, mert ezek nyomán folyton panaszkodunk: „Ennek nem szabadna így lennie.” A buddhizmust is idealizáljuk. Hallom, hogy a nyugatiakat nagyon megihlette a buddhizmus. Belépnek egy buddhista közösségbe, vagy idejönnek és csatlakoznak ehhez a csoporthoz, aztán kiábrándulnak. „A buddhisták nem lehetnek ilyenek” - mondják. „Az itteni emberek pletykálnak, előítéletesek és veszekednek egymással. A buddhistáknak nem szabadna ilyennek lenniük.” Azt gondolod: „Igen, ez igaz, nem kellene így lennie”,- de így van.
Ideális szinten olyanoknak kellene lennünk, mint a Buddha-szobrok. Nem számít, mit csinálsz ebben a szobában, akár a fejeden állsz, káromkodsz és átkozódsz, kiabálsz és sikoltozol, meggyilkolod a másik embert, a Buddha-szobrot ez nem érinti meg. A Buddha-szobor ideál, egy ikon, egy ideális forma, amelyet mi hozunk létre. Gyönyörű, emlékeztet a tudatosság egykedvűségére, itt és most. De ha összehasonlítjuk magunkat a Buddha-szobrokkal, akkor mindig szenvedni fogunk. Itt ez a Buddha-szobor Hampsteadben volt, már akkor is, amikor először ideérkeztem. A Hampstead kolostorban ült, és kétségtelen, hogy évekkel azelőtt érkezett, hogy idejöttem volna, változatlan, az események nem érintik, mert nem érez semmit, nincs dolga az idegekkel, a látással, hanggal, illattal, ízzel, vagy érintéssel, és nincs memóriája sem. Az ideálok érzéketlenek. Amikor idealista vagy, elveszíted az érzékenységet, mert ragaszkodsz valamihez, ami nem él, ami szép, de nincsenek érzései.
Az idealista emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ítélkezők, mindennel szemben nagyon kritikusak lehetnek. Az idealisták soha nem elégedettek, mert látják, hogy semmi sem olyan jó, mint amilyennek lennie kellene – pl. türelmesebb, szeretetteljesebb, érzékenyebb. Állandóan bölcsnek, empatikusnak és kedvesnek kellene lennem; meg kellene próbálnom olyannak lenni, mint a Buddha. Soha nem szabad önzőnek lennem, ne legyenek éretlen reakcióim, ne legyek én-központú, hiú ember, aki vagyok; szégyellem magam. Bűnösnek és elégedetlennek érzem magam. Mindez egy ideálból következik, amiért végtelenül lebecsüljük magunkat. A bűntudat társadalmunk egyik neurotikus eredménye, a kamma-vipāka.
A nyugati társadalomban mindannyian meglehetősen bűntudatosak vagyunk a zsidó-keresztény ideák miatt. Sokat szenvedünk az önmegvetéstől és a bűntudattól. Ezt az eszmékhez való ragaszkodásra vezetem vissza; ez az idealista gondolkodás az Egyesült Államokban születettek kultúrájának része. Az ideálok szépek; ám a tudatosság rávilágít a jelenre, ami egyáltalán nem ideális. Ez a jelen pillanat most nem ideális; az, ami. Hogyan éled meg most? Valószínűleg elképzelhetsz ideálisabb helyzetet - esetleg egy nagyobb helyiséget ennél, de kibővíthetjük így a meditációs-termet? Tölthetnénk az időnket azzal, hogy folyamatosan próbáljuk javítani az itteni helyzetet, mert tudjuk mi az eszményi helyzet, elgondolhatjuk, hogy mi lenne jó, aztán idegesít az a tény, hogy ez nem felel meg ennek. Kritikával tölthetjük el a tíz napunkat. A kamma-vipāka nem az, amit akarsz, ellenben olyan, amilyen. Ez a tudatosság odavezet, ahol elszakadhatunk az ideáloktól. Ne szabaduljunk meg tőlük, mivel az ideálok inspirálnak minket, és erre szükségünk van. De a tudatlanságból fakadó ragaszkodás csak elégedetlenné és kritikussá tesz bennünket.
A kolostori életben a hagyományos bhikkhu lét nem egy ideális életforma. Alapja az alamizsna-koldulás, a függőség, ami kiszolgáltatottá tesz, így mások kedvességétől függ a szerzetes. Másoktól függünk, attól, hogy felajánlanak-e ételt, menedéket, ruházatot stb. Az ideál, amit fiatal koromban vallottam az volt, hogy független és önellátó legyek. Ez az amerikai egyéni ideál, nem kell senkire sem támaszkodni: „Meg tudom csinálni magam, a saját utamat járom az életben. Nem vagyok koldus, mások dolgai nem kellenek. Tudok vigyázni magamra.” Ez az ideális. Amikor bhikkhu leszel, hirtelen a „koldus” helyzetébe kerülsz, és alamizsnát gyűjtesz. Ha próbálsz ideálok szerint élni bhikkhu-ként, csapdába esel, mert kudarcra vagy ítélve. A szerzetesi gondolkodásban azonban a hangsúly a felajánlásokkal kapcsolatos elégedettség fejlesztésére irányul.
Nem azt mondjuk, hogy neked kell a legjobbat nyújtanod: „tudod, csak a legjobbat, első-osztályú koldusok vagyunk.” Az elégedettség a mások által tanúsított nagylelkűség, gondoskodás és érdeklődés tükröződése nyomán jön létre. A hála és az elégedettség nagyon erős és stabil alapot teremt a gyakorláshoz. Fejlesztjük ezt az elégedettség érzetet az anyagi világgal és a felajánlásokkal kapcsolatban, ahelyett, hogy panaszkodnánk, jobbat vagy többet akarnánk. Hálát érzünk, mert ez az életforma kihozza az emberekből a nagylelkűséget; mások jósága és nagylelkűsége által maradunk életben.
Ha a nagylelkűségre gondolok, hálát érzek. A hála szívből fakad, a szív tapasztalata. Ha kevéssel megelégszünk, akkor nem azzal töltjük az életünket, hogy többet szerezzünk, érvényesüljünk, és egyénként igazoljuk önmagunkat és a saját utunkat. Kulturális feltételekhez kötődve, érvényesítve egyéniségemet, egyediségemet, vigyázva magamra, nem megalázva önmagamat azzal, hogy másoktól függök, ez személyemben befolyásol. Az „én-képzet” ezen a szintjén soha nem lehetek elégedett. Az „én-képem” soha nem támogathatja az elégedettséget, mert az „én” feltétele az elégedetlenség. A kapitalizmus, az amerikai gazdaság szétesne, ha mindannyian elégedettek lennénk. Az embereket folyamatosan elégedetlenné kell tenni, hogy elköltsék a pénzüket.
A modern kapitalizmus azon alapul, hogy elégedetlennek érzed magad a tavalyi modellel szemben. Megkapod a legújabb fejlesztést, de ezzel sem elégszel meg, mert ez a jobb, serkenti a vágyadat. Tehát a kolostori élet kamma-vipākája ebből a szempontból az elégedettség és a hála. Ezek nagyon stabil alapot teremtenek. Így az életem nem állandó keresés vagy elakadás a tudat körülményei között, amelyek mindig kritikusak és elégedetlenek. Egyre több bennem a tér, a pillanat, a stabilitás, hogy együtt létezhessek az élet áramlásával, ami ezzel a formával történik.