A tudattal kapcsolatos témakör az elvonulás alatt érdeklődésünk középpontjává vált. Mindannyian tapasztaljuk a tudatot; érteni akarjuk, szeretnénk meghatározni. Vannak, akik azt mondják, hogy a tudat egyenlő a gondolkodással vagy az emlékezéssel. Hallottam tudósokat és pszichológusokat, akik szerint az állatoknak nincs tudatuk, mert nem gondolkodnak, és nem emlékeznek. Ez képtelenségnek tűnik számomra. Ez a pillanat, az itt és most, ez a tudat. Csak fülelünk - tiszta tudatosság ez, mielőtt elkezdenél gondolkodni. Csak figyeld: a tudatosság ilyen! Hallgatok, együtt vagyok a jelen pillanattal, jelen vagyok, itt és most létezem. A „tudat” szavakkal és fogalmakkal kifejtve: „A tudat ilyen.” Itt keletkezik a gondolat, az érzés és az érzelem. Amikor eszméletlenek vagyunk, nem érzünk, nem gondolkodunk. Az eszmélet olyan, mint a tér, amely hagyja a gondolat, az emlékezet, az érzelem és az érzés megjelenését és eltűnését.
A tudatosság nem személyes. Ahhoz, hogy személyessé váljon, hozzá kell tapadni: „Tudatos ember vagyok.” De ha csak a tudatosság van, ez a bejárat a jelen érzékeléséhez, és ebben a pillanatban a tudatosság ilyen. Ekkor észreveheted a csend hangját, az elfogadás érzését, a tudat természetes állapotában való időzést, amely nem személyes és nem kötődsz hozzá. Ennek tapasztalata olyan, mintha tájékoztatnád, vagy tanítanád magad arról, ahogy a dolgok vannak. Amikor megszületünk, a tudat ezen az egyedi formán belül kezdi meg működését. Az újszülött csecsemő eszméleténél van, de nincs fogalma arról, hogy férfi vagy nő, vagy bármi olyasmi, amivel azonosítaná magát. Ezek olyan feltételek, amelyeket az ember csak születés után szerez meg.
Ez a tudatosság birodalma. Gondolhatunk úgy az egyetemes tudatra és tudatosságra, amely az öt khandhában nyilvánul meg: rūpa (forma), vedanā (érzés), saññā (észlelés), saṅkhārā (mentális képződmények) és viññāṇa (érzék-tudat). De létezik ez a tudat is, amely nem kötődik semmihez, és korlát nélküli. A Tipiṭaka-ban két helyen hivatkoznak a viññāṇaṁ anidassanaṁ anantaṁ sabbato pabha -ra – ez a kicsit hosszú kifejezés a természetes tudat ezen állapotára, erre a valóságra mutat. Nagyon hasznosnak tartom így összefoglalni: „a tudatosság ilyen.” Ám ha elkezdek ezen gondolkodni, akkor meg akarom határozni: „Van-e halhatatlan tudat?” Vagy elméleti dogmává akarjuk tenni, vagy tagadjuk azt mondván: „A tudat anicca, dukkha, anattā.” Vagy degradálni akarjuk állandótlanként és nem-énként meghatározva, vagy fel akarjuk emelni valamilyen metafizikai magasságba. De nem érdekelnek a metafizikai tanok kinyilatkoztatásai, vagy csak a hagyomány értelmezésére való szorítkozás. A tapasztalatok segítségével próbálunk ismereteket szerezni. Luang Por Chah szóhasználatában: ez valami olyan, amire magad is rádöbbenhetsz. Amiről most beszélek, az egy felfedező út. Nem próbállak megtéríteni, illetve meggyőzni az én nézőpontomról.
A tudatosság ilyen. Ebben a pillanatban határozottan jelen van a tudatosság. Van éberség és tudatosság. Ekkor a feltételek felmerülnek és megszűnnek. Ha csak fenntartod a tudatosságot és nyugodt vagy, nem kötődsz semmihez, nem próbálsz semmit csinálni, semmit sem megtalálni, vagy bármivé válni, hanem csak ellazulsz és bizalmat érzel, akkor megláthatod a dolgok felmerülését. Hirtelen ráismersz valamilyen fizikai érzésre, emlékre vagy érzelemre. Az emlék vagy az érzés tudatossá válik, és akkor megszűnik. A tudatosság nem más, mint egy közeg; itt jelennek meg és szűnnek meg a dolgok; így van ez.
A tudatosságnak van-e valami köze az agyhoz? Hajlamosak vagyunk valamiféle szellemi állapotnak tartani, ami az agytól függ. A nyugati tudósok hozzáállása az, hogy a tudatosság az agyban van. De minél jobban felfedezed a sati-sampajañña és a sati-pañña segítségével, annál inkább azt látod, hogy az agy, az idegrendszer és az egész pszichofizikai képződmény a tudatosságban keletkezik, és átitatja a tudatosság. Ezért tudatában lehetünk a testnek és reflektálhatunk a négy testtartásra - ülve, állva, sétálva és fekve. Az ülés tudatosságát, ahogy most ülsz, ahogy azt most tapasztalod, nem korlátozódik valamire, ami az agyban van. A test tudatos; az ülés során tudatában vagy az egész testnek.
A tudatosság nem személyes. Ez nem tudatosság a fejemben vagy a tiedben. Mindannyiunknak megvan a maga tudatos tapasztalata. De vajon ez a tudatosság egyesít-e minket? Vajon ez az „egységünk”? Csak kérdezek; különböző módon lehet ránézni. Amikor elengedjük a kettősséget - „Ajahn Sumedho vagyok és te vagy a másik ember” - amikor elengedjük az azonosulásokat és kötődéseket, a tudatosság továbbra is működik. Tiszta; nincs minősége, hogy személyes lenne, nincs feltétele, hogy férfi vagy nő lenne. Minőséget nem tulajdoníthatsz neki, ilyen. Amikor kezdjük felismerni, hogy a tudatosság az, ami összeköt bennünket, és ez a közös alap, akkor felismerhetjük, hogy egyetemes. Amikor mettā-t (szeretetet) kiterjesztünk egymilliárd kínaira Kínában, talán ez nem csak érzelmességet és szép gondolatot jelent, talán megjelenik, mint energia. Nem tudom, csak felvetem a kérdést. Nem korlátozódom egy nézőpontra, amelyet kulturális hátterem kondicionált arra, hogy elfogadjam, mert ennek nagy része meglehetősen hibás. A kulturális kondicionálásomat nem tartom túl megbízhatónak.
Vannak, akik a Theravada-t megsemmisülés-tannak tartják. Ragaszkodás a „nincs lélek, nincs Isten, nincs én” kifejezésekhez; ez nem más, mint egy elképzeléshez való kötődés. Nem inkább az az igazság, hogy a Buddha tanításai segítenek megvizsgálni és feltárni a dolgok működését? Nem arra törekszünk, hogy megerősítsünk valakit a páli kánonról alkotott véleményében, hanem a páli kánon segítségével saját tapasztalataink felfedezésére indulunk. Ez egy másik nézőpont. Ha alaposan megvizsgálod ezt, akkor látni kezded a különbséget a tiszta tudatosság és az „én” felmerülése között. Egyáltalán nem ködös vagy homályos tudás - Van „én”? ; egyértelmű a belátás.
Ám ekkor megjelenik az „én”. Gondolkodni kezdek magamról, érzéseimről, emlékeimről, múltamról, félelmeimről, vágyaimról, és egy egész világ jelenik meg „Ajahn Sumedho” körül. Ekkor már sínen vagyunk: - ezek az én nézeteim, érzéseim és véleményem. Beleragadhatok ebbe a világba, ebbe a nézőpontba, amely a tudatosságban merült fel. De ha ezt tudom, akkor a menedékem már nem abban lesz, hogy egy személy vagyok, vannak nézeteim és véleményeim. Azonban elengedhetem mindezt, és így véget ér „Ajahn Sumedho” világa. Ami megmarad, amikor a világ véget ér, az anidassana viññāṇa - ez az alapvető, megkülönböztetéstől mentes tudatosság még mindig működik. Ez nem jelenti azt, hogy Ajahn Sumedho meghal és a világ véget ér, vagy, hogy elveszteném az eszméletemet.
Emlékszem, valaki nagyon megijedt ettől a világvégéről szóló beszédtől. „A buddhisták csak azért meditálnak, hogy lássák a világ végét. El akarják pusztítani a világot. Gyűlölik a világot, és azt akarják, hogy vége legyen”- ez pánikreakció. Mi látjuk a fizikai világot – ezt a bolygót, a kontinenseket és óceánokat, az északi és a déli sarkot. De a Buddha-Dhamma egy olyan világ, amit a tudatosságban hozunk létre. Ezért élhetünk különböző világokban. „Ajahn Sumedho” világa nem azonos a tudatosságban létrejövő világgal, míg az „én” világa felmerül és megszűnik, ám ami tudatában van világ keletkezésének és megszűnésének, túl van a fizikai világon. Inkább lokuttara (transzcendentális), mint lokiya (világi).
Amikor fizikailag megszületünk, tudatosságunk megjelenik ebben a fizikai formában. A tudatosság működni kezd, majd természetesen anyánk és apánk, valamint kulturális hátterünk segítségével kialakul bennünk az „én”-képzete. Különböző értékeket sajátítunk el, önmagunkat személynek érezzük, és ez nem a Dhammán alapul, hanem az avijjā-n (nem-tudáson), a kulturális nézeteiden, véleményeiden és preferenciáidon. Ezért lehet óriási probléma a különböző kulturális attitűdökből. Ilyen multikulturális közösségben élve könnyű félreérteni egymást, mert különféle feltételekkel viszonyulunk önmagunk és a körülöttünk lévő világ felfogásához. Ne feledd tehát, hogy a kulturális azonosulás Dhamma avijjā-jából (nem-tudásból) származik. Amit most csinálunk, az a tudat tanítása a paññā-val, amely egyetemes bölcsesség, nem pedig valamilyen kulturális filozófia.
A Buddha-Dhamma, ha alaposan megvizsgáljuk, nem kultúrától függő tanítás. Nem az indiai kultúráról vagy civilizációról, hanem a természeti törvényekről szól, amelyekkel élünk, a jelenségek keletkezéséről és megszűnéséről; arról, ahogy a dolgok vannak. A Dhamma-tanítások a dolgok létezés-módjára mutatnak, amelyet nem köt kulturális korlát. Aniccáról, dukkháról, anattā-ról beszélünk. Ez nem indiai filozófia vagy kultúra; hanem a természet törvényei. Nem valamilyen kulturális hitrendszer alapján működik a világ. A Buddha a hangsúlyt a felébredésre és az éberségre helyezi, nem pedig a tantételekhez való ragaszkodásra. Ezért kapcsolódhatunk sokan hozzá, mert nem próbálunk meg indiai emberré válni, vagy áttérni valamilyen indiai vallásra. A Buddha ráébredt arra, ahogyan a dolgok vannak, azaz a természet törvényeire. Amikor a tudatosságot vizsgáljuk, az olyan tanítások például, mint az öt khandha,- ügyes vagy célszerű eszközök tapasztalataink feltárására és tanulmányozására. A tanítások nem mondják ezt: „Hinned kell az öt khandhában, és el kell hinned, hogy nincs ’én’. Nem hihetsz többé az Istenben. Ahhoz, hogy buddhista lehess, el kell hinned, hogy nincs Isten.” Vannak buddhisták, akiknek ilyen a hozzáállásuk. Dogmaként tekintenek a buddhista tanításokra. De számomra a Buddha tanítása nem egy tanrendszeren alapul, hanem az ébredésre való ösztönzésen. Az itt és most az, amiből kiindulsz, a felébresztett figyelemből, ahelyett, hogy megpróbálnád bizonyítani, hogy Buddha valóban élt. Valaki azt mondhatja: „Talán soha nem volt a Buddha; talán csak mítosz az egész”. De nem számít, mert nem kell bizonyítanunk, hogy Gotama Buddha valóban élt; nem erről van szó, igaz? Nem történelmi tényeket próbálunk bizonyítani, hanem annak felismerését, hogy amit valójában most tapasztalunk: így van ez.
Amikor megengedjük magunknak, hogy az éber tudatosságban időzzünk, ez egy természetes állapot, nem létrehozott. Nem egy kellemes feltétel amelyet követünk, nem csak a boldogság és a nyugalom, mert ez a világ, ez a tudatos birodalom, amelynek részesei vagyunk, magában foglalja a durvát és a finomat egyaránt. Nem csupán egy kellemes világ, amelyet tapasztalunk, nem egy déva-loka (isteni birodalom) vagy brahma-loka (a legmagasabb mennyei birodalom). Ez egy olyan világ, ahol a skála a durvától a finomig tart. Meg kell birkóznunk a fizikai test valóságával, ami elég durva állapot. A déva birodalmakban a lényeknek nincs fizikai testük; éteriek. Mindannyian szeretnénk éteri testet, nem igaz? Éterből állnak, és nem azokból a nyálkás dolgokból, amelyek a testünket alkotják: csontok, genny és vér, ezekkel a kellemetlen feltételekkel kell együtt élnünk. Minden nap üríteni; a déváknak nem kell ilyesmit csinálniuk. Néha szeretjük abban az illúzióban ringatni magunkat, miszerint dévák vagyunk. Nem szeretjük ezeket a kínos funkciókat; óvjuk a magánszféránkat. Nem akarjuk, hogy az emberek meglássanak a fizikai körülmények durvasága miatt, amelyekkel élni kényszerülünk. A tudatosság azonban magában foglalja a teljes spektrumot, a durvától a legfinomabbig.
Egy másik tudatállapot, amit meg kell figyelned, az a kényszerítő érzés, hogy valamit tenned kell, valamit el kell érned, meg kell valósítanod, meg kell szabadulnod a szennyeződéseidtől. Amikor bízol az „igazi menedékben”, akkor megvizsgálod az érzelmek ilyen kondicionáltságát. Verseny és célorientált társadalmakból származunk. Erősen programozva vagyunk, hogy mindig azt érezzük, hogy van valami, amit meg kell tennünk, vagy meg kell szereznünk. Mindig azt érezzük, hiányzik valami és meg kell találnunk, mi az. Vagy meg kell szabadulnunk valamitől: gyengeségeinktől, hibáinktól és rossz szokásainktól. Figyeld meg, hogy ez egy késztetés, amely felmerül és megszűnik! Ez a verseny világa, az „én” világa.
Sokszor tekintünk úgy magunkra, hogy baj van velünk, mint személlyel. Sok hibát és hiányosságot találsz magadban. Soha nem ismertem tökéletes személyiséget. A személyiség mindent áthat. Némelyik vonása rendben van, némelyik pedig nagyon ostoba. Nincs olyan személyiség, amelyben menedéket találhatnál. Soha nem változtathatod magad tökéletes személyiséggé. Amikor megítéled magad, rengeteg problémát, hiányosságot, hibát és gyengeséget találsz. Lehet, hogy összehasonlítod magad valamilyen ideális emberrel, valamilyen önzetlen és felsőbbrendű személyiséggel. Ami tisztában van a személyiséggel, az nem személyes. Tudatában lehetsz a személyesnek, mint a tudat tárgynak. Ezek a személyiség-feltételek felmerülnek és megszűnnek. Hirtelen nagyon bizonytalannak érzed magad, vagy nagyon gyerekesen viselkedsz, mert éppen ilyen személyiség feltételei merültek fel.
Szüleimmel töltöttem három hetet amikor már nagyon betegek voltak. Amaravati apátja voltam - az ötvenöt éves Ajahn Sumedho - hazamentem, és ugyanabban a kis házban éltem anyámmal és apámmal, mint ahogy gyerekkoromban. A helyzet sokféle gyermekkori érzelmet keltett fel bennem, mert ehhez megvoltak a feltételek. A szülők által születtél meg. Az anyák és apák felidézik az emlékeidet, a gyermekkori kapcsolatokat. A családban felmerülő sok feltétel oka annak, hogy újra gyermeknek érezzük magunkat, még akkor is, ha ötvenöt éves buddhista szerzetes vagy és egy kolostor apátja. Anyám és apám könnyedén visszaálltak, és gyerekként tekintettek újra rám. Az eszükkel belátták, hogy középkorú férfi vagyok, de néha mégis úgy viselkedtek, mintha gyerek lennék. Ekkor újra megérzed a kamaszkori lázadást és az ellenszenvet azzal szemben, hogy gyerekként kezelnek. Ne csodálkozz a felmerülő érzelmi állapotok némelyikén. Egész életedben, ahogy öregszel, a kamma beérik, majd a következmények megjelennek a tudatodban. Ne ess kétségbe, ha akár ötvenévesen nagyon gyerekesnek érzed magad. Csak légy tudatos azzal kapcsolatban, ami van. Így van ez. Az adott érzelem feltételei fennállnak, ezért az érzelem tudatosul. Menedéked ebben a tudatosságban rejlik, nem pedig abban, hogy megpróbálsz ideális férfivá vagy nővé tenni magadat - éretté, felelősségteljesé, tehetségessé, sikeressé, „normálissá” és így tovább - ezek az eszmények.
Itt engem nem tartotok gyereknek. Én vagyok itt a legidősebb ember! Lehet, hogy apafigurának tartotok, mert egy olyan idős ember, mint én, kiváltja a tekintély érzetét. Tekintélyes ember vagyok, pátriárka, apafigura, komoly férfi – akár nagyapai figura is lehetek számotokra. Érdekes megfigyelni ezt a helyzetet, amikor a feltételek így állnak össze. Az eszed azt mondja: „Ő nem az apám!”, De érzelmileg úgy érezheted, hogy úgy viselkedsz irányomban, mintha apa lennék, mert ez érzelmi beidegződés. Amikor fennállnak a feltételek egy ilyen tekintélyes férfifigurához, akkor így érzel - így van ez. Nincs vele semmi baj, csak vedd észre, hogy ez így van. Bízz a menedékben, a tudatosságban, ne pedig abban az elképzelésben, hogy nem szabad apa-képet vetítened rám, vagy, hogy nem érezheted férfi tekintélynek magad, és más efféle dolgok. Ha úgy érzed, hogy megfosztalak az erődtől, akkor csak ismerd fel úgy, mint egy felmerült állapotot, és ne hibáztass se engem se önmagad, mert ebben az esetben visszatérsz a magad által teremtett világba - a személyes világodba, és azt hiszed valóságnak.
Sokáig volt egy olyan szokásom, hogy nagyon bosszús lettem, amikor egy nő parancsolgatni kezdett nekem. Amikor bármelyik nő hatalmaskodni kezdett felettem, óriási dühöt éreztem. Kíváncsi voltam, miért idegesít fel engem annyira valakinek a hangneme vagy a hatalmaskodó viselkedése. Átláttam, hogy pont úgy viselkedem, mint amikor kisfiú voltam, és megpróbáltam ellenszegülni az anyámnak. Addig, amíg nem sikerült teljesen megoldani ezt a kérdést, akkor, amikor a harag feltételei fennállnak, a düh fel is merül majd. A tudatosság a megoldás. Ha megérted és meglátod mi ez az egész, akkor el tudod engedni. Akkor nem kerítenek hatalmukba folyton ugyanazok a régi reakciók.
A menedékünk a tudatosságban van, nem pedig abban, hogy megpróbáljuk fenntartani a kellemes, kifinomult tapasztalatokat a tudatban, mert ezt nem tudod megtenni. Lehet, hogy fejlesztéssel megtanulhatod a finomítás növelését, de elkerülhetetlenül meg kell engedned, hogy a durvaság megnyilvánuljon, hogy tudatos tapasztalatod része lehessen. Az éber tudatosságban időzést „hazajövetelnek”, vagy „igazi menedéknek” nevezzük. Ez a menedék olyan, mint az otthon. Otthon nem vagy külföldi, nem vagy idegen. Megkönnyebbüléssel kezded felismerni, hogy végre otthon vagy, nem idegen, vagy vándor a pusztaságban. Lehet, hogy feltámad „Ajahn Sumedho világa”, és akkor olyan, mintha már nem lennék otthon, mert Ajahn Sumedho külföldi, idegen! Soha sehol nem érzed magad egészen otthon. Amerikai vagyok most? Brit vagyok, vagy thai? Hol érzem magam otthon „Ajahn Sumedho-ként”? Már azt sem tudom, hogy milyen nemzetiségű vagyok, vagy azt, hogy hol érzem magam a legjobban otthon. Itt jobban otthon érzem magam, mint Amerikában, mert olyan régen élek itt. Thaiföldön otthon érzed magad, mert az a buddhista szerzetesek paradicsoma, és olyan jól bánnak veled; de mégis vízumot kell szerezned, és mindig Phra Farang (idegen szerzetes) maradsz. Itt Angliában, függetlenül attól, hogy hány éve vagyok itt, a legtöbb ember számára még mindig amerikai vagyok. Amikor visszamegyek Amerikába, már nem tudom mi vagyok: „Már nem hasonlítasz egy amerikaira. Vicces akcentusod van. Nem tudjuk, honnan jöttél!” Ez a világ létrehozott. Ha elengedjük, a tudatosság marad meg, és ez lesz az igazi otthonunk.