Kaptam egy kérdést: Miben különbözik a visszatükröző tudat a gondolkodó tudattól, ami az azonosulásaink alapja? Feltételekhez kötött a gondolkodás, a logika és az értelem használata - a gondolkodás szokássá válik. Az éberség nem szokásból, hanem tudatosságból működik; ha nem így van, akkor csak tudatlanság. Avijjā, viññāṇa és papañca a páli kifejezések. Az avijjā a nem-tudás, a viññāṇa a tudat, a papañca pedig a gondolat-burjánzás. Ezek a szokások összetevői. Amikor elkapnak a papañcák, vakon bolyongunk a gondolatok között, amelyeket emlékek vagy más hatások gerjesztenek. Marcel Proust az ”Eltűnt idő nyomában” című remek regényében olvashatjuk, hogy egy darab sütemény és tea íze hogyan indíthatja el az emlékek felidézésének hosszú láncolatát. Ez a papañca. A gondolkozást használjuk a dolgok okának keresésére; ez a logika. Meggyőződésem, hogy a gondolatok nagyon hasznosak; a gondolkodás egy jó eszköz.
Megtanulunk gondolkodni és ismereteket szerezni könyvekből és előadásokból. Ez az információk kora, a számítógépek és weboldalak korszaka. Rengeteg információ hozzáférhető. Felteszel a titkárnődnek egy kérdést: „Mondd meg kérlek…!”, utánanéz a weboldalakon, és megadja a részletes választ. Nem kell könyvtárba menned. Jól tudjuk használni manapság ezeket az eszközöket. Az észnek és a logikának tehát van egy bizonyos értéke a világi életben, ám a papanca gyakran depresszióba, szorongásba vagy aggodalomba taszít minket. Az elme másik szokása a jövőről való gondolkodás: „Mi történik majd velem?” A Beatles dalával szólva: „Megetetsz majd, ha szükségem lesz rá, amikor hetvennégy éves vagyok?” Aztán ott van a sajnálat, bűntudat, megbánás a múltban mondott vagy tett dolgok miatt. Láthatod, így épül az ego, az „én és az enyém” eszméje, valamint az idő, a múlt és a jövő illúziója. Ez egy csapda. Az embert elkapja, és ez mindig dukkhához (szenvedéshez) vezet. Az avijjā - tudatlanság - nem más, mint szenvedés.
A szenvedés valójában nem a térd fájdalma - mert ez a világ ilyen -, hanem az irtózás a fájdalomtól. A fájdalom a tapasztalás része – fizikai és mentális fájdalom, öregség, betegség, halál, a szeretteink elvesztése, bánat, szomorúság, kétségbeesés, gyötrelem - és ezek önmagukban nem nyomasztóak. Mert mind csak változó tapasztalatok. Emberként ebből tanulunk, és egy emberi élet során meg kell tapasztalnunk a szeretteink elvesztését, az elválást. Ez a mi szerzetesi válaszunk: „Minden, ami az enyém, amit szeretek és tetszik nekem, megváltozik és meg kell válni tőle.” Szerzetesként rendelkezünk módszerekkel, amivel reagálhatunk ezekre az eseményekre. Meglehetősen lehangoló lehet, ha személyként gondolkodsz el ezen: minden, ami az enyém, amit szeretek és tetszik nekem, megváltozik és el kell válni tőle. Ha ezen gondolkodom, és ezen jár körbe-körbe az agyam, akkor akár azonnal megölhetném magam és túljuthatnék a dolgon. Ám ha a Dhamma szemszögéből nézzük, úgy látjuk a világot, ahogy van.
Erről szól a születés. Halandó, érzékeny formában születni egy érzéki világban a Föld bolygón, a föld, tűz, víz és szél elemekből, tudatosnak, érzékenynek lenni; ezek mind kibírhatóak és elviselhetők. Amit nem tudunk elviselni, az a saját tudatlanságunk. Amikor megérkeztem Ajahn Chah-hoz, nem értettem a nyelvet, és ott voltak a desanā-k (Dhamma-beszédek), amik az északkelet-thaiföldi Isahn-dialektusban hangzottak el, néha több mint öt órán keresztül. Azt mondtam: „Nos, nem látom értelmét, hogy ezeken részt vegyek. Belátható, hogy ezt gondolom, mert nem értem a nyelvet, csak szenvedek, fáj a lábam, az egész egy nyomorúságos tapasztalat." És az volt a válasz: " Ennek ellenére el kell jönnöd." Teljesen ésszerűtlen, úgy éreztem.
Ott ültem a meditációs teremben, előírásos testtartásban, keresztbetett lábbal. Amikor desaná-t (Dhamma-beszédet) hallgatsz, a thai etikettnek megfelelően így kell ülnöd. Annak, aki még soha nem ült ebben a pózban, körülbelül három perc után elég gyötrelmes, hát még öt órán keresztül! Az elmém azt mondta: „Ezt nem bírom, elegem van, nem igazságos, elmegyek, nem bírom”; aztán megtapasztaltam, hogy kibírom. Az elme sikoltozott, de tudatossággal, megfigyeléssel azt tapasztaltam, hogy meglehetősen hosszan képes vagyok elviselni a fájdalmat, a fizikai kényelmetlenséget, betegségeket, veszteségeket, szomorúságot, csalódást, kiábrándultságot, a kritikát és a hibáztatást, csak személyes szinten gondolom azt, hogy egyszerűen nem bírom, hogy összetörök és megsemmisülök. Azelőtt sokszor féltem és szorongtam attól, hogy elveszítettem azt amit akartam, vagy a dolgok nem az elképzelésem szerint alakulnak. Szinte minden miatt aggódtam és aggódtam. A gondolat-burjánzás elhatalmasodása során egyre csak folytatódik az ellenszenv, és az agyam azt mondja: "Nem bírom, elegem van, elegem van".
Amikor azt mondod: „Elegem van”, néha igen nagy erejű a kijelentés. Ismertem egy szerzetest, aki valahányszor azt mondta, hogy elegem van, úgy mondta, hogy a szívem belefacsarodott. Néha azt mondtam magamban: „Elegem van”, de amikor láttam, hogy mégis kibírom, felismertem, hogy nem bízhatok a papancában, mert ez a valóság téves felfogása. Mint azt már sokszor elmondtam, a racionális, minősítő elme, a belső bíró, a szuper-ego, a zsarnok, a „sakál” - ahogyan az „Erőszakmentes kommunikáció” tanfolyamon tanítják-, folyton kritizál. Szóval bármennyire is jó vagy körültekintő próbálok lenni, a sakál mindig azt mondja: „Tudod, hogy nem így van...”. Az emberek megdicsérhetnek: „Nagyszerű tanító vagy, csodálatos volt a beszéded” és így tovább, de a belső sakál azt mondja: „Tudod, hogy ez nem igaz.” Rájöttem, hogy még ha meg is szerezném az összes rangot és elismerést, nem lenne sok különbség, mert a belső sakál csak ugyanúgy folytatná. Hogyan bízhatnék meg ilyesmiben? Megbízható vajon a belső sakál? Rá kell figyelnem és hinni neki, vagy ez csak a papañca szokása?
Megértve ezeket az erőket - az önkritikus, nagyon igazságos, mindent tudó tekintélyt bennem, a nagy bírót, a belső zsarnokot - nem erősítettem őket tovább. Éberen figyeltem és megértettem őket. Ha a racionális kritikus erőkre gondolsz, értelmes dolognak tűnhetnek. Ha olyan családban nevelkedtél, amelyben általában a kritikus hang a jellemző - ahol soha sem dicsértek vagy beszéltek valakinek a jóságáról, mert az felfújná az egóját -, az őszinteség mindig azt jelentette, hogy elismered a hibáidat. Ha nagyon megdicsértek, vagy túl jónak gondoltad magad, az beképzeltség. A felfújt ego, a nagyképűség veszélyes. Az angol kultúra is hasonló, igaz? Dicsekedni, kérkedni, vagy bárkinek elmondani milyen jó vagy, az megvetést vált ki. Ám minden angol hajlandó felsorolni a hibáit. Ez kulturális meghatározottság.
Thaiföldön például gyakran gondolnak az összes jóra, amit megtettek. Ajahn Chah azt mondta, hogy gondolkodjak el saját jóságomon, gondolkodjak minden jó dolgon. Ezt elég nehéznek találtam. Írhattam volna oldalakat a hibáimról, de nem nagyon tudtam nekilátni, amikor megpróbáltam a jóságomra gondolni. Mégis megvizsgálva magam azt mondhatom, hogy jó ember vagyok és szeretem a jót. Nincs bűnözői hajlamom, nem szeretnék bárkit megkínozni, lopni, hazudni és sértegetni. Nem vagyok pszichopata. Soha nem volt bűnözői hajlamom. Soha nem élveztem mások megkárosítását, soha nem éreztem örömet kegyetlenségből vagy szándékos bántalmazásból. Kezdtem meglátni, hogy alapvetően nagyon jó vagyok. Különben miért lennék szerzetes hosszú éveken keresztül? A buddhista szerzetesség nem az a helyzet, ahol rossz lehetsz. Ez nem olyan élet, ahol a gonosz cselekedetek széles skáláját lehetne átélni.
A gondolkodást használva az elmélkedéshez vegyük például az első Nemes Igazságot, a dukkhát (szenvedést). A dukkhára gondolsz, ami az első Nemes Igazság; ez egy gondolat. Fogod ezt a gondolatot, és a dukkhán elmélkedsz. Ez nem az értelem segítségével történik, mint például a dukkha tökéletes angol meghatározásának megkísérlése, amint ezt sok szerzetes a végtelenségig próbálja megtenni. A tökéletes angol megfelelőt keresni a páli dukkha szóra; ebbe már rég belefáradtam. Már nem érdekel ezen a szinten, mert nincs jelentősége. A „szenvedés” szó éppen elég jó. Leírja a lényeget. Tehát akkor lásd így! Segít belátni azt, ami velem történik most? Kezdtem észrevenni, hogy szorongok, bűntudatom van, aggódom amiatt, hogy mások mit gondolnak rólam, attól félek, hogy hibázom, valamit rosszul csinálok. Az ész azt mondaná: „Nem bírom ezt tovább, elegem van, elmegyek.” Kezded szemügyre venni ezt a gondolat-burjánzást, a belső zsarnokot, aki ezt mondja: „Nem szabad, hogy ilyen gondolataid legyenek. Ez egy rossz gondolat volt; nem szabad negatívan gondolkodni.”
Láttam, hogy e szokásokba való beleragadás miatt szorongástól, aggodalomtól és bűntudattól szenvedtem. Egészen jó életem volt, nincs semmi okom panaszra. Nem születtem szegénységben, kegyetlen szülőknél, sem embertelen társadalomban, nem üldöztek, nem nélkülöztem és nem bántalmaztak. Mindezek ellenére a szenvedés elviselhetetlen volt. Így harminc éves koromban kiégett embernek éreztem magam. Nagyon fáradt voltam. A világi élet nem ígért számomra kiutat. Ha akarnék, lehetne jó munkát szerezni, és a szüleim kívánsága szerint mindezt helyes volna megtenni, de sem érdeklődésem, sem ambícióm nem volt erre.
Az élet, amelybe beleszülettem, untatott. Nem akartam olyan életet élni, amit a szüleim éltek; csak pénzt keresni és családot alapítani unalmas volt számomra. Ez bizony alaposan megkínzott. Ezt az elfordulást a világtól a páliban nibbidā-nak hívják. Ez nem depresszió vagy önsajnálat, sokkal inkább kimerültség. Harminc évesen is pont eleget láttam a világból, elég volt a világi tapasztalatokból. Így nem maradt számomra más út, mint hogy szerzetes legyek. Amint alkalmam kínálkozott buddhista szerzetesnek álltam.
Az Ajahn Chah-nál töltött thaiföldi kolostori életben a buddhista meditáció a tükröző képesség fejlesztéséről szólt, de nem csak arról, hogy "önmagamról gondolkodok". Ez a nézőpont, illetve azok az eszközök, amelyeket megosztottam veletek, abban segítenek, hogyan kell használni a négy nemes igazságot. A tükröző tudatom kezdte észrevenni a haragot. Korábban, amikor haragot éreztem és valaki azt mondta: „dühös vagy”, azt mondtam: „nem, dehogy, egyáltalán nem vagyok mérges”. Lehet, hogy majd szétvetett a düh, de nem vettem észre, vagy nem ismertem be, mert vak voltam. Nem tudtam, hogyan ismerjem el, illetve nem tudtam, mit is érzek valamivel kapcsolatban. Az emberek azt kérdezték: „Mit érzel ezzel vagy azzal kapcsolatban?”, én pedig nem tudtam. Nem tudtam, mit érzek a dolgok iránt, mert egész másképpen működtem. Ahelyett, hogy érzékeny lettem volna, vagy beismertem volna amit érzek, mindig megpróbáltam valamivé válni, megfelelni a normáknak, vagy a szokásoknak megfelelően működni. Valójában akkor kezdtem figyelni az érzéseket, amikor szerzetes lettem és Ajahn Chah-nál gyakoroltam.
Meg kellett tapasztalnom a nyugtalanságot, a haragot és a neheztelést amiatt, hogy öt órán át kellett ülnöm, miközben Luang Por Chah csak beszélt és beszélt, miközben rajtam kívül mindenki jól érezte magát. Nagyon elbűvölő és szórakoztató volt, az emberek el voltak ragadtatva tőle és nagyokat nevettek. Jó humorérzéke volt, ennek ellenére én csak dúltam-fúltam és dühösen ültem ott. Erre a haragra reagálva kezdtem észrevenni a kisfiút, az éretlen gyereket, aki azt mondta: „El fogok menekülni. Nagyon megsértelek Luang Por Chah, mert elmegyek”. Akkor jutott eszembe, hogy annak idején így viselkedtem az anyámmal is. Amikor nem teljesítette amit akartam, azt kiáltottam: „Elmegyek”, azt remélve, hogy majd megijed: „Ó, ne menj, bármit megteszek, amit csak akarsz.” Figyeltem ezeket a gondolatokat, mert nem volt más dolgom. A szerzetes élete nem túl izgalmas vagy kalandos. Nincs változatosság, alapvetően egy buddhista szerzetes rutinszerű életét éled. Kántálsz, miközben nem is tudsz énekelni, és a kántálás unalmas. Régebben kedveltem az olasz operákat, így nekem az éneklést az áriák, a művészi előadásmód és hasonlók jelentették.
Mindezek ellenére nagyon érdekelt a „tükröző” gyakorlási módszer fejlesztése. Ezen kívül a kolostori élet megszabadított attól, hogy úgy kelljen élnem mint azelőtt, és nem merültem el egy olyan ostoba társadalomba, amelyből már kiábrándultam. Legalább hasonló gondolkodású emberekkel voltam egy közösségben, egy nagyon jó és bölcs tanító irányítása alatt élhettem. Rendkívül szerencsés voltam. A Vinaya, a szerzetesi szabályok és a thaiföldi kulturális hagyomány meghatározta a többi szerzeteshez illetve a laikusokhoz való kapcsolatom. Csak alkalmazkodnom kellett. Kritikus voltam ezekkel az előírásokkal kapcsolatban, de aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek, ezek csak konvenciók. Ehelyett megtanultam mi a szenvedés oka és hogyan szabadítsam fel magam alóla. Ez a fő késztetésem. Az alapvető szándék a nibbāna megvalósítása, és nem nagy ügy ennek fényében elfogadni a körülötted lévő világot.
A kolostori környezet segíti az erkölcsös életet. Erős az erkölcs és az erőszakmentesség késztetése, megnyugtató a jó emberekkel és egy bölcs tanítóval való együttélés. Ott volt a Dhamma és a Vinaya. Ezért úgy döntöttem, hogy nem töltöm azzal az időmet, hogy panaszkodjak. A Vinayában minden helyzetre van szabály, és én személy szerint egyáltalán nem szeretem a szabályokat. Nem szeretem ezeket a rigorózus apróságokat, és erős idegenkedést éreztem, amikor elkezdték olvasni a Vinayát: „mindjárt elalszom.”. És minden reggel olvasták a Vinayát - ez még azelőtt volt, hogy megértettem volna a thai nyelvet - talán fél órán keresztül. Néha az egyik szerzetes, aki imádta felolvasni a Vinaya kommentárjait, annyira belemerült, hogy egy órán át folytatta, és közben mindenki elaludt. Mindannyian aludtunk, és ő észre sem vette. Ott ültem és majd felrobbantam: „Ezt az időpocsékolást! A szerzetesek nem is figyelnek rá. Milyen értelmetlen ezt csinálni!”
Aztán csak figyeltem a lelkiállapotomat, a kritikus gondolatokat, a neheztelésemet. Ez volt ami engem igazán érdekelt, nem pedig a kolostori élet megreformálása; sokkal fontosabb volt az átélt tapasztalatokból való tanulás. Kezdtem belátni, hogy igazából el tudom viselni mindezt. Amit nem tudtam elviselni az a morgás, panaszkodás, kritika, hogy folyamatosan nyafogtam valami miatt: „Ez időpazarlás, ez butaság, nem kellene ezt így csinálni.” Ez volt az első Nemes Igazság, a dukkha. Nem azért voltam ott, hogy megpróbáljam az életet elképzeléseim szerint rendezni. Szándékosan helyeztem magam ebbe a helyzetbe, valaki más irányítása alá. Tudtam, hogy a tanítónak alá kell rendelnem magam. Meg kellett tanulnom, hogyan engedelmeskedjek, hogyan kövessek egy szabályrendszert. Túl erős volt a szabadságvágyam, mindent megtettem az élet manipulálása és a saját utam egyengetése érdekében. Jó voltam ebben. Megmaradt ez a hozzáállásom buddhista szerzetesként is –bizonyos kolostorokban egy olyan kemény gyerek mint én, dirigálhat, erőszakosan léphet fel, és több kényelmes kolostorban ajánlották, hogy maradjak. Ehelyett azt a helyet választottam Ubonban, Thaiföld egy kies vidékén, amelyet a buddhista kolostorok Parris-szigetének tartottak. A Parris Island a tengerészgyalogosok kiképzőtábora az Egyesült Államokban.
Sokat tanultam a magam megfigyelése során. Ahogy kezdtem megérteni a thai nyelvet, hallottam, hogy Luang Por Chah sokat használja a poo roo (a tudó) kifejezést. Nyugati gondolkodásmódom szerint a nibbāna és a megszabadulás azt jelenti, hogy mindentől megszabadulok. Ez volt a kulturális hozzáállásom és a felszínes megközelítésem a páli szentiratok értelmezése terén. A paṭiccasamuppāda-ban (függő keletkezésben) is azt mondja a Buddha: amikor a nem-tudás megszűnik, minden megszűnik; és ez a teljes megsemmisülésnek tűnhet. Így működött logikus elmém, amikor próbáltam megérteni a páli tanításokat nyugati szemszögből. Luang Por Chah olyan páli kifejezéseket használt, mint a kāmasukhallikānuyoga és az attakilamathānuyoga. Utánanéztem ezeknek a páli szavaknak és a majjhimā paṭipadā-nak, a Középútnak is. Ezek a kifejezések Buddha első beszédéből, a Dhammacakka Sutta-ból származnak, a négy nemes igazságról szóló tanításból, amelyet énekeltünk és memorizálni is kellett.
A kāmasukhallikānuyoga egyfajta örökké tartó boldogság, vagy a mennybe vetett hit, vagy egy olyan állapot, ahol örökké boldognak érzed magad; az attakilamathānuyoga jelentése megsemmisülés - minden a semmi és a feledés ürességévé válik. Ezek a gondolkodó elme logikai eredményei: a menny vagy egyfajta örök mennyei tapasztalat. Keresztényként neveltek fel, így azt gondoltam, hogy egyedi saját lelkem van, és ha azt teszem amit az Isten akar, amikor meghalok, a lelkem örökké él majd Jézussal a mennyben. Ez a keresztény elképzelés. Ebben a modellben, ha kudarcot vallottál próbálkozásaiddal, és nem tetszel az Istennek, akkor a pokolba küld, ahol örökre, soha nem múló nyomorúságot élsz majd át. Ez elég súlyos, szörnyen fenyegető kilátás, igaz? Pedig éreztem, hogy nem igazán tudtam ezt elfogadni. Valami bennem nem tudott ebben hinni. Tehát inkább a megsemmisülés felé hajlottam. Tetszett a feledés, az eltűnés, a megsemmisülés gondolata. Láthatatlanná akartam válni és eltűnni örökre. Ez jóval vonzóbb volt, mint a keresztény elképzelés. Nézzük, mi a majjhimā paṭipadā, a Középút? Ez egyfajta kompromisszum a kettő között. Aztán meditációval, megfigyeléssel kezdtem felismerni az éberséget, mint transzcendens gondolatot. A szavak közötti rés, az önreflektáló módszer használata: „Ki vagyok én? Ki enged el? Ki a Buddha? Mi az, ami tud?”. Felteszek magamnak kérdéseket, és ekkor az elme abbahagyja a gondolkodást. Amikor felteszel magadnak egy kérdést, egy pillanatra nincs gondolat. Például a „ki vagyok én?” kérdésre talán válaszolni lehet „Sumedho” -val. Ezt már ismertem, ezért ez a válasz nem érdekelt. Ebben nincs semmi újdonság. A gondolkodó elme megáll. Ekkor a gondolatok közötti réseken való elmélkedés betekintést engedett a tudatomban lévő dolgok körüli térbe.
Kezdtem figyelni a teret, a testek körül tapasztalható teret. Például a kolostorban együtt ültem a szerzetesekkel, és megállapítottam, hogy ez az Ajahn ilyen, a másik Ajahn meg olyan. Mindenkinek ismertem a nevét, emlékeim voltak velük kapcsolatban, és elképzelésem volt, hogy mint emberek ilyenek vagy olyanok. Aztán elkezdtem szemlélni a szerzetesek közötti teret; felfedeztem ezt a gyakorolási módszert. Figyeltem a szerzetesek között lévő üres területet, miközben az esti pudzsát végezték. Ez egy másik módja annak, hogy valamit megvizsgáljunk; csak figyelünk a térre, ahelyett, hogy leragadnánk az egyes szerzetesek nevénél, vagy annak a megállapításánál, hogy ők ilyenek vagy olyanok. Ez a kísérletezés útja, a valóság vizsgálata, a létezés tanulmányozása; a tér szemlélődés tárgyaként való használata, ahelyett, hogy ragaszkodnál a formákhoz, a nevekhez és a személyes reakciókhoz.
A teret figyelve tapasztalni kezdtem, hogy határtalannak érzem magam. A térnek nincsenek határai, ezért más, mint hogy „szeretem ezt a szerzetest, nem szeretem azt; ez egy jó szerzetes, a másik nem az; idősebb vagyok ennél, az idősebb nálam; ez a szerzetes csendesen eszik, az meg hangosan csámcsog.”. Ha csoportban élsz, akkor nagyon irritáló tud lenni egyik-másik ember. Ajahn Chah kolostorában kitűnő lehetőségünk volt, hogy itt és most megfigyeljük a mindennapi szerzetesi életünket. Inkább a tapasztalatokra reagáltam semmint kritizáltam volna, nem néztem le, nem ítéltem meg és nem elemeztem. A Buddha tanításait fogadtam el, és a jelen pillanatra alkalmaztam. Soha nem úgy láttam a Buddha Dhammát, mint valami elméleti jellegű tanítást, vagy egy elképzelést arra vonatkozóan, hogy a dolgoknak hogyan kell lenniük. Úgy láttam, hogy valami olyan hétköznapi jelenségre mutatnak mint a dukkha, annak okaira, megszűnésére és a szenvedés megszüntetésének módjára. Tehát itt és most erről van szó, és nem arról, hogy a jövőben próbálok megvilágosodni.
A megvilágosodásért folytatott kemény gyakorlásról alkotott elképzelésemet a következő kérdésre változtattam: „Mi a megvilágosodás?” Csak egy elképzelés, nem de? Amikor Kondañña megértette a Dhammacakka Suttát, megrázkódott a világ és megrengett a föld. Vagy a megvilágosodás nem más, mint a valódi természetünk? Egyszerűen csak az éberség? A „megvilágosodást” néha egy vakító villanáshoz hasonlítják, amely olyan fényes, hogy szinte megvakulsz belé. Ez a fajta fény túlzás a szemnek, ám ha megfelelő mennyiségű fény éri, akkor mindent a valóságnak megfelelően lát. Nem hiányzott a vakító fény, sokkal inkább érdekelt a tisztánlátás képessége; tisztán megismerni, nem beleragadni végtelen kételkedésbe, szkeptikus kérdésekbe, amelyeket a szokásos gondolkodás és a fogalmi burjánzás során hoztam létre. Tehát itt és most, így van ez.
Buddha mindig itt és most-ról beszél; sandiṭṭhiko (látható itt és most), akāliko (időtlen), ehipassiko (elszólító), opanayiko (célra vezető), paccattaṁ veditabbo viññūhi (a bölcseknek maguknak kell megismerni) a Dhamma tanításait, azt, hogy mi a Dhamma. A kolostori életben sok mindenhez kötődhetsz, és ettől szenvedsz. A ragaszkodó mentalitásom nagyon erős volt. Könnyedén feladtam az összes világi dolgot, de azt tapasztaltam, hogy szerzetesként mindenféle ostoba dolog megszállottja lettem. Szenvedtem, mert mindig akartam valamit. Volt amit idealizáltam: azt szerettem volna, hogy a kolostorokban az élet változzon meg, nem szerettem, hogy bizonyos szerzetesek olyanok voltak amilyenek, vagy csak arra gondoltam, hogy mindez időpazarlás. Fölényességet, önteltséget, véleményeket, nézeteket és rögeszméket hozott felszínre ez a mentalitás. Az érzéki élvezetek erősen korlátozottak voltak a Wat Pah Pongban; természetesen szigorúan betartottuk a cölibátust, és naponta csak egyszer ettünk. Itt nálunk minden nap van csokoládé, szóval ez egy luxusszálloda a thaiföldi kolostorhoz képest.
Az egyik dolog, amit Buddha megengedett a szerzetesi szabályokban (Vinaya), a cukor fogyasztása esténként. Soha nem voltam túl lelkes híve az édességeknek, ám hirtelen a cukor megszállottjává váltam. Az történt, hogy böjtölni kezdtem. Ajahn Chah engedélyt adott arra, hogy egy hétig böjtöljek. A böjt közepén adott nekem egy zacskó cukrot. Bevittem a kunyhómba, és nem tudtam uralkodni magamon. Megkóstoltam egy szemet és olyan csodálatos íze volt, hogy megettem az egész zacskóval. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, csak teljesen átadtam magam az élvezetnek. Azután csak az járt a fejemben, hogyan tudnék még cukrot szerezni. Aztán azt gondoltam, hogy ez nevetséges, mert a kritikus elmém lenézte ezt a buta és alávaló viselkedést. Szégyelltem volna, ha bárki megtudja, hogy egy egész órán keresztül gondolkodtam azon, hogyan kéne még cukrot szerezni. Ekkor kezdtem megérteni, hogy világi személyiségemben az érzéki örömök egyfajta energiát jelentenek, ezek érzékileg kellemesek, és ezért a cukor boldogságot okoz. Csak figyeltem ezt a bolond, vágy-vezérelt rögeszmét, ahelyett, hogy megpróbáltam volna elnyomni, azért mert nem tetszett; így van ez. Nevetséges a szenvedés, hogy megszállottja vagy valaminek; felismered, és tudod, hogy a sok cukor fogyasztása nem egészséges, ennek ellenére nem tudsz ellenállni a vágynak. A helyes módszer az, ha folyamatosan csak figyelsz, ahelyett, hogy megpróbálnál beavatkozni. Nem próbálsz megszabadulni az édességek iránti rögeszmétől, de az első Nemes Igazság szempontjából vizsgálod.
Amikor a gondolkodási folyamat elindul, a lehetőségek mérlegelése, a tervezés és a többi agyalás megy folyamatosan. Az elméd működésének megértése - a gondolatok közötti tér, a csend, a csend hangja - megállítja a gondolkodási folyamatot. Ez nem a nem-gondolkodásra való törekvés. Nem szaporítom a nem gondolkodással kapcsolatos gondolatokat sem, ám csendben szemlélem és megfigyelem; és látom, hogy a nyugalom ilyen. Most ezek gondolatok, de ez tükröző gondolkodás. Ez nem racionális és nem a szokásos gondolkodásmód. És akkor kérdéseket teszek fel magamnak ebben a csendben: „Van-e ’én’? Találhatok ebben ’én’-t?” Csak felteszem magamnak ezeket a kérdéseket, hallgatok, és a csend hangjában tudatosság, intelligencia, éberség rejlik, de nem találok benne semmiféle önvalót. Ez az intuitív tudatosság. Valóban nem találok semmilyen „önmagamat”. Így aztán megtapasztalom, hogyan hozom létre önmagamat úgy, hogy magamon gondolkodom, arról hogy mi tetszik és mi nem, és látom, hogyan jutok el a minősítő, ítélkező stádiumba nézeteim és véleményem által. Nagyon erős személyiséggé válhatok, könnyen megunhatom magam, és gyorsan belemerülhetek az önhittségbe vagy akár az önmegvetésbe stb.
Ezek a szokások a gondolatok burjánzása révén jönnek létre. De aztán képes leszel felismerni a különbséget a szétszórtság és az éberség, valamint a tudatlanság és a tudatosság között. A tudatomra hatással vannak ezek az „én és az enyém” -hez kapcsolódó burjánzó gondolatok: „ezt nem szeretem, és nem is helyeselem; nem akarom ezt megtenni, nem látom értelmét; nem kellett volna ezt mondanod; ez a szerzetes szimpatikus, a másik nem”. Ez az avijjā paccayā saṅkhārā (a mentális képződmények feltétele a nem-tudás). A személyhez kötődő tapasztalat szenvedés, mert az „én” nem békés, nem létező, és a feltételeknek függvényében változik. Attól függően, hogy dicsérnek, megbecsülnek és kedvelnek, vagy kritizálnak, megvetnek és elutasítanak, a gondolatfolyam más és más, ám a tudatosság ugyanaz marad. Meggondolva ezt megérted, mi a menedék. Nem bízhatsz meg másban. Nem bízhatok szaporodó szokásaimban; folyton hazudnak. A belső zsarnok, a sakál, csak ugyanazt a nyavalyás dolgot mondja újra és újra. Nem tudom megnyugtatni a sakált. Nem számít, milyen jó vagyok, soha nem fogja azt mondani: „Nagyon jó vagy Sumedho.” Mindig azt mondja: „Ugye, szerinted nagyon jó vagy, de nem így van.” Tehát nem nyerhetsz, ezen a szinten nincs kiút, mert ez csak szokás; nincs saját élete. Csak kritizálni tud. Nem tudja, hogyan kell dicsérni vagy értékelni valamit, vagy csak figyelni; csak azt tudja, hogyan lehet az életet nyomorulttá tenni. Megbízol benne? Én bizony nem.
Tehát a menedék a Buddhában van, a tudatosságban. Megvizsgáltam, ezért bízom benne. Sok éven át kipróbáltam és felderítettem, hogy bizonyos legyek benne. Életem minden tapasztalata ennek a tanulási útnak a része, mert a tapasztalatok változnak, és a dolgok teljesen váratlanul vagy akár nem kívánatos módon történnek. A menedék mindig ugyanaz marad, ellenben a feltételek más feltételektől függenek, amelyeket csak korlátozottan irányíthatsz. A Buddhádra bízlak.