E tíznapos elvonulás történéseit a tudatosság fejlesztése érdekéden használjuk fel. Ilyenek a nyolc előírás felsorolása, a reggeli és esti szertartás (pudzsa), az előírásos étkezés. A mindennapi élet, a konvenciók, a struktúrák, a rutinok és a menetrend rögeszméssé és kényszeressé válhat, ha rabjává válsz, és szorosan hozzájuk kötődsz, ezért tudnunk kell, hogyan használhatjuk fel azokat a tudatosság erősítése érdekében. A kolostor mindennapi életében bizonyos vissza-visszatérő események és tevékenységek vannak: a reggeli éneklés, tiszteletadás a Buddhának, a Dhammának és a Sanghának, szertartások, a kántálás páli vagy angol nyelven. Ezek nem esetlegességek, sokkal inkább eligazodást segítő pontok. Olyanok, mint az orr csúcsa az ānāpānasati (légzésfigyelés) során, a testtartás, a csend hangja, az éberség négy alapja és a négy nemes igazság. Ezek mind konvenciók és formaságok. Hogyan használjuk őket a fejlődésünkhöz és a felébredés eléréséhez? Kezdetben csak annyi a dolgod, hogy éber és tudatos légy; a tudatosság az út a Halál-nélkülihez. Ez igaz, így van. De amint abbahagyod, azonnal visszaesel a figyelmetlenségbe.
Ismétlődő események és konvenciók bilincsek lehetnek. Azzal, hogy ragaszkodunk hozzájuk, bűnösnek, megkötöttnek, megfélemlítettnek vagy elkötelezettnek érezzük magunkat; be kell tartanunk őket - így kell lennie, különben feszültek leszünk. Azok a módszerek amiket itt tanulunk, annak felismerésére szolgálnak, hogy miként tartsuk be az előírásokat. A megragadás a probléma, nem a konvenciók. A szabályok semlegesek, erkölcsi vagy korlátozó előírások lehetnek. A nyolc előírás közül az első öt - nem ártás, nem lopás és így tovább - inkább erkölcsi konvenciókhoz hasonlít. A másik három előírás - délután nem enni, nem táncolni, énekelni vagy öltözködni - ezeket „lemondó előírásoknak” nevezik, ugyanis nincs semmi erkölcstelen a táncban, az éneklésben, a gyönyörű ruhákba öltözésben, a műsorok élvezésében, a sportolásban, magas vagy fényűző ágyakon alvásban. A buddhizmus nem puritán, „savanyú a szőlő” jellegű tanítás; igazából a visszafogottságról és lemondásról szól. A lemondás pedig nem a szépség és az öröm valamiféle elítéléséből történik. Saját elhatározásból kell követni az élet leegyszerűsítését.
A stressz problémái azért merülnek fel, mert a modern társadalom bonyolult, számos opciót és választási lehetőséget kínál. Sok döntést kell meghoznod. A Tescóban vásárolni nagyon stresszes. Ki kell találnod, hogy melyik mosóport vagy salátaöntetet szeretnéd. Óriási a választék az ételek körében - mit kéne vacsoráznunk ma este? –, válogathatsz a sokféle szórakozás és kikapcsolódás között. A lemondás nem negatív elfojtás vagy puritán elutasítása az élet örömeinek. Ez a lehetőségek leegyszerűsítésének módja. A határok nem túl tágasak, így figyelmünk inkább a gyakorlásra és a tudatosság fejlesztésére, a majom-elme korlátozására és megfigyelésére irányulhat. Thaiföldön majom-elmének hívják, mert a majmok nyugtalan lények, fáról fára hintáznak, megragadnak egy banánt, aztán meglátnak egy másik banánt, ledobják azt amelyik a kezükben van, és megfogják a következőt. Pont úgy, mint az elmém. Tehát amire utaltam, az a nagyon egyszerű, a végső egyszerűség.
Nincs egyszerűbb mint az éberség, mert ezt nem lehet létrehozni. Csak figyelem és jelenlét kérdése, nem bonyolult vagy összetett technika. Egyszerű, de mi az összetettségre vagyunk hajlamosak, ezért szoktuk folyamatosan bonyolulttá tenni a dolgokat, igyekszünk mindent elbonyolítani. A saṅkhārā szó egyik fordítása: „összetett.” Ez nagyon tetszik, mert az elme kondicionálásában semmi sem csak az, ami valójában; mindig hozzáteszel valami mást. Ülsz és figyelsz, majd egy negatív gondolat merül fel az elmédben és azt gondolod: „Ez rossz.” Ez a bonyolítás. A minősítés, a „rossz” címke ráragasztása bonyolultabbá teszi, mint ami. Visszatérünk a saṁsāra világába, az általunk létrehozott bonyolult világba. Az éberség csak észleli a dolgok jelenlétét vagy hiányát. Nem foglalkozik azzal, hogy jók vagy rosszak. Nem a kritikus nézőpontjából tekint rájuk.
Ilyenek a minősítő gondolatok: „ez rossz”, vagy „az jó”, „így a helyes” és „ez helytelen”. Aztán ott van a „jó vagyok”, „rossz vagyok”, „nem szabadna ezt éreznem”, "nem szabad, hogy gondolataim vagy vágyaim legyenek", "könyörületesebbnek és türelmesebbnek kell lennem." Láthatod, hogyan válik minden egyre bonyolultabbá, amint az ítéletekkel, kritikákkal és az „én-érzettel” azonosulsz. Egyre csak bonyolítjuk tovább a dolgokat. Ha rossz gondolatod támad, így gondolkozol: „Rossz vagyok, romlott ember vagyok, nem vagyok elég jó ...”. „Ezek a gondolataim azért merülnek fel, mert az emberek tapintatlanok és nem tisztelnek eléggé. Az érzékenységük és megértésük hiánya miatt vannak ezek a rossz gondolataim”; így lesz a világom egyre bonyolultabb.
Nem lehet megvalósítani, de eszményíteni lehet az egyszerűséget, az egyszerű életet, a tiszta életet, a természetes utat. Csak az áramlás, az egység, a teljesség, a szeretet, ezek az elképzelések és eszmék, amelyeket létrehozunk magunkban. Pont úgy, mint a békére vágyó emberek, a békeszervezetek: „mi csak békét akarunk”, aztán az állatvédők vagy az abortuszellenesek, akik szeretnék meggyilkolni a magzatelhajtókat vagy az állatkísérleteket végzőket. Természetesen tartsd tiszteletben az állatok jogait, és ne fossz meg egy lényt sem az életétől! Ám a kritika, a mutogatás, az ítélkezés alapján történő cselekedet rossz kammát hoz létre. Cselekszel az állatokon kísérletező tudósok iránti ellenszenv okán, ám továbbra is fennmarad az elítélt dolog. A tudatosság ellenben nem ítél el és nem is helyesel. Feladata az észlelés és a megismerés.
Tudjuk, hogy „a lélegzet ilyen, a belégzés ilyen.” „Ez jó belégzés vagy rossz belégzés?” „Melyik a jobb, a belégzés vagy a kilégzés?” Máris benne vagyunk a samsára bonyodalmaiban és feszültségében, ám ha csupán figyeljük a belégzést, az nagyon egyszerű. A test beszívja a levegőt függetlenül attól, hogy tud-e róla. Nem törekszel arra, hogy tökéletesen lélegezz be, hanem csak abban bízol, hogy tudatos vagy; fejleszd az éberséget és a folyamatos tudatosságot a légzés természetes érzése és a test fizikai aktivitása segítségével! A test megtapasztalása ülve, állva, sétálva és fekve. A tudatosság - cittānupassanā gyakorlat - a tudatállapot figyelése nem a jelenlegi hangulat megítélése, hanem csak annak felismerése. Olyan ez, mint amikor szemléljük a dolgokat, ahogy azok vannak, pont úgy, ahogy a Buddha ismeri a Dhammát, ezt az egyetemes kifejezést. Minden feltétel állandótlan: sabbe saṅkhārā aniccā. Ez egy tükröző gondolat, nem rávetítés az életre. Ne csak szajkózd ezt az idézetet: „az összes feltétel állandótlan”, miközben egy elképzeléshez ragaszkodsz!
A reflexió segít észrevenni, megfigyelni, együtt lenni a változással, és nem csak ragaszkodni ahhoz a nézethez, hogy minden állandótlan. Ezen az elvonuláson nem kell eldöntened, hogy mit fogsz enni, nem kell bevásárolni és így tovább. Figyeld meg az élet egyszerűségét amikor idejössz, és csak illeszkedj bele a szokásos rendbe! Nem foglalkoztat sok választás vagy döntés, így megfigyelheted reakciódat a Nyolc Előírás betartására, a nemes csendre és a menetrendre. Nem kérjük, hogy mindent kedvelj és mindennel érts egyet, vagy minden történés feleljen meg a temperamentumodnak. Nem próbálunk mindent kényelmesebbé tenni számodra. Elfogadjuk a konvenciókkal szembeni ellenállásainkat és reakcióinkat: „Ezt így szoktuk csinálni, és így kell neked is viselkedni. Tehát csak fogd be a szád, és figyeld a tudatod! Ne okozz semmi problémát, ne ringasd a hajót!”- ez zsarnoki megközelítés.
Az ellenkező véglet: „Csupán szabad akarok lenni és a szívem vágyait követni. Fojtogatónak érzem ezeket a korlátozásokat. Nem érzem jól magam. Hamisnak és irreálisnak érzem magam. Nyugodtan kell élnem az életemet, követni a szívemet” stb. Lehet ez is egy reflexió. Ezek mind reakciók - mivel ez itt nem egy fogolytábor vagy ahhoz hasonló, magunk döntünk úgy, hogy idejövünk. A szabályok ebben a struktúrában érvényesek; a lényeg nem a megfelelés valaminek vagy az intézményesítés, hanem a tudatosság ösztönzése. Az első néhány thaiföldi évemben emlékszem, hogy nagyon fojtogatónak éreztem a szerzetesi életet, a szigorú szerzetesi szabályok (Vinaya) és a többi előírás miatt. Csaknem megfulladtam, és kemény ellenérzésem volt. Ennek ellenére hihetetlen erőfeszítéseket tettem a megfelelésért, és ezáltal a szerzetesek elismeréséért. Összeszorított fogakkal küzdöttem a dicséretért. Az emberek azt mondták: „Ó, ez az amerikai szerzetes nagyon jó, nagyon elhivatott”, és ilyesmiket. Tetszett, ha nagyra tartottak azért, mert mindent szabályt szigorúan betartok, és nagyon jól viselkedem. Kiérdemeltem a közösség nagyrabecsülését, és ez nagyon tetszett.
De ott volt a másik oldal is, a lázadás és az ellenállás. Ajahn Chah-nál az alamizsnagyűjtő-tálunkból kellett ennünk. Az ételeket nem nagyon szerettem, mert teljesen mások voltak, mint amit addig ettem. Ott északkeleten ragacsos rizst esznek, és Ajahn Chah az összes ételt összekevertette. Az emberek elkészítették a különféle leveseket és curry-ket, majd a szerzetesek összekeverték őket nagy edényekben, és ezt a kotyvalékot adagolták a táladba. Az északkeleti thai konyhában a kis zöld chilit használják. Hamar rájöttem, hogy a nagy piros chili nem veszélyes, de a kicsi zöldet ha bekapod, úgy érzed, hogy lángokban állsz. A szerzetesek egy része mindent összeöntött. Felszolgáltak kávét vagy Pepsi-Cola-t, és ezt összeöntötték az alamizsnástálba a curry-vel. Az elmém azt gondolta: „Ah, ez elviselhetetlen”. Nagyon elítéltem a dolgot, és azt gondoltam: „Ez őrültség. Csak enni kellene az ételt, és nem kéne ilyen visszataszítóvá tenni.” Nagyon felháborodtam és igazam volt.
Aztán azt gondoltam: „Képesnek kell lennem ezen túllépni”, és ostorozni kezdtem magam. Egyszer annyira feldühödtem ezen, hogy felálltam, felkaptam az alamizsnás tálamat, kirohantam a teremből, és az ételt kihajítottam az ajtó elé. Nem voltam mindig a türelem példaképe. De szerencsére Ajahn Chah megközelítése a tudatosság fejlesztése volt, így lassan kezdtem megtanulni, hogyan használjuk a szokásokat a tudatosságra és az önuralom elérésére, ahelyett, hogy fullasztó szokásoknak tekintenénk azokat. Úgy figyeltem az ellenállást és a fojtogató érzést, mint valami olyan dolgot, amit a jelenben magam hoztam létre. Végül is rendkívül jó helyzetben voltam. Úgy éreztem, hogy számomra ez a bolygó legjobb helye. Hol élhetnék máshol egy bölcs tanítóval és nagyvonalú világiakkal, akik ilyen mértékben támogatnának egy külföldit a megvilágosodás felé? Minden az én érdekemben történt, hiteles és nagyon jó szerzetesekkel éltem együtt, egy nagyon hithű társadalomban. Amikor elkezdtem értékelni az élet nagyszerűségét, megjelent az elégedettség érzése, elégedettség és hála azért a lehetőségért, amit számomra ezek az emberek biztosítottak.
Elmélkedjünk a formaságok és a konvenciók használatáról: néha a kolostorokban felfüggesztettük a reggeli és esti kántálást, vagy elmentünk a kunyhónkba és egyedül gyakoroltunk. A napirend nem utasítás - „ennek így kell lennie, különben nem vagy igazi szerzetes” -, hanem egyfajta szerkezete a napnak. Ha felborul ez az időbeosztás, mi történik? Amikor egyedül vagy egy kis kunyhóban, és az idősebb szerzetesek nem figyelnek rád, csak te vagy ott, senki sincs a közeledben, mit csinálsz akkor? Ez azért érdekes, mert kötődhetsz, és nagyon hozzászokhatsz a struktúrához, így ha a napirend felborul, nem igazán tudod, mit is kell tenned. Fontos felismerni a struktúrától, a konvenciótól való függést és a zavartság érzését, amely akkor következik be, amikor a konvenciók nem szabályoznak éppen. Amikor rajtad múlik mit teszel és mit nem, megfigyeled a tudatod és az érzéseidet?
Korábban, amikor egyedül voltam, kényszeresen követtem egy általam kialakított rendet. „Önfegyelemnek” hívtam. Úgy alakítottam a napirendem, hogy fegyelmezzem magam, ne lustálkodjak, és ne pazaroljam az időmet. De a lényeg a belső hallgatás és a tudatosság. Kezdtem látni az ideálokhoz, struktúrákhoz, konvenciókhoz, valamint a szabadsághoz való ragaszkodást, mert ez egy másik konvenció, igaz? „Csak légy tudatos, így van ez.” Ajahn Chah azt mondaná: „Ez igaz, de nem helyes; ez helyes, de nem igaz ”- nagyon érdekes gondolat. Mire gondolt? A gondolkodó elmém így okoskodott: Ha igaz, akkor helyes; ha helyes, akkor igaz. Az igaz helyes és a helyes igaz. Ezzel szemben a tanítom ezt mondja: „Igaz, de nem helyes, helyes, de nem igaz?” El kellett gondolkodnom azon, mit jelentenek a „helyes” és az „igaz” szavak. Eddig azt gondoltam, hogy az igazság helyes, és ami helyes az egyben az igazság. Légy igaz és akkor nem lehet baj! Ez igaz. Ezen elmélkedni, meghallgatni ezt magamban - ezt a gondolkodó elmét, a szokásos gondolkodási mintákat, ezt a dualista helyes / rossz, igaz / hamis-t – hol van itt a tudatosság?
Én egy igazságszerető és gyakran ítélkező ember vagyok, az ítéletek egyáltalán nem idegenek a személyiségemtől. De amikor megfigyelem az ítéleteket, amikor megértem, hogyan hozom azokat - eldöntve, mi helyes és mi rossz az ellentmondást nem tűrő gondolkodásmódomban - azt tapasztalom, hogy ezek nem békések és nem vezetnek a nyugalomhoz. Egyre több kritikához vezetnek akár saját magam, akár a körülöttem lévő világgal szemben. Megosztó, mert ha nekem igazam van, és te nem értesz egyet velem, akkor tévedsz. És ekkor ezt gondolhatod: „Nos, velünk minden rendben van, nem úgy, mint másokkal….” A gondolkodás szintjén egyszerűen nem lehet nyerni, anélkül, hogy mérhetetlenül intoleranciává vagy nagyon szűk látókörű fundamentalizmussá nem tágulna. Tehát csak hallgasd, nézd és figyeld meg a gondolkodó elmét, amely létrehozza a „helyes” és a „rossz” fogalmakat, és egy bizonyos állásponthoz ragaszkodik! Ekkor a tudatosságból fakadó nyugalom maga lesz a béke.
Az éberség, amikor felismered és ápolod a nyugalmat -, semmiképpen sem minősítés kérdése. Nem igényel semmiféle jóváhagyást vagy elutasítást, igazat vagy hamisat, helyest vagy helytelent. Ez az, ami van, a stabil pont, a forgó világ központja. Felismerésről, megvalósításról van szó, erről szól a harmadik Nemes Igazság: a szenvedés megszüntetése, a nirodha. A theravada buddhizmus, különösen a nyugati vipassanā tanítások néha elgondolkodtatnak, hogy az emberek milyen ritkán valósítják meg a nyugalmat vagy a megszüntetést. Ezek az emberek gyakran járnak zenre vagy a tibeti hagyomány szerint Dzogchenre. Amerikában, a vipassanā-körökben nagy esemény egy-egy dzogcsen elvonulás. Nem tudok túl sokat a Dzogchenről, de a tágasságról, a Halál-nélküliről vagy a Feltétel-nélküliről szól, és azok megvalósításáról. Amikor megkérdezed az embereket, akik vipassanā-t végeztek, azt mondják: "Nos, mindent felcímkéztünk, címkéztük ezt és címkéztük azt", és ez annyira lefoglalja őket, hogy úgy tűnik, soha nem jutnak el a belátásig, ahol nem neveznek meg semmit: ahol nem azonosítanak és nem próbálnak felcímkézni minden finom mozdulatot, minden villanást, minden változást, amely a tudatban megjelenik; felismerve a végtelen teret vagy a mozdulatlanságot minden változó körülmény mögött. Valahogy a Négy Nemes Igazság ilyen megközelítését nagyon ritkán gyakorolják.
Számos Abhidhamma (elemző) stílusú meditáció is létezik, amelyek ilyen fogalmakkal operálnak: a tisztaság hét szakasza és a megvilágosodás szintjei. Luang Por Chah a négy nemes igazságot használta fel arra, hogy reflektáljon a kolostor mindennapi életére. A harmadik és a negyedik nemes igazság olyan, mint a Dzogchen, mert itt valósul meg a belátás. Ez már nem intellektuális okoskodás, nem azonosítja a finomságokat, apróságokat vagy mentális változásokat. Fejleszti a tudatosságot bármilyen változás során, legyen az durva vagy finom; és ez a végső egyszerűség. Ha a mentális feltételek összes finomságába belemennek, akkor ennek soha nincs vége. Csak folyamat van, mert ez a feltételes birodalom természete; szaporodó, változó, mozgó, durva és finom. A test elég durva, ezért jobban megfigyelhető. A lélegzet egy kicsit finomabb, és ha a lélegzetre koncentrálsz, a lélegzet egyre finomabbá válik. Néha eltűnik, mintha egyáltalán nem lélegeznél, ekkor nagyon nyugodttá válsz.
Régebben olyan koncentrációs szintekre törekedtem, ahol a légzés eltűnik. Azt hittem ez a cél. Ekkor észrevettem, hogy a meditációval kapcsolatos minden erőfeszítésem ennek a finom állapotnak, a nyugalomnak a vágya volt. Csalódottnak és bosszúsnak éreztem magam az élet durvasága miatt, mert a kolostorban elég sok durva munkát kellett végezni. A munka egyáltalán nem számítógépekkel folyt; nem volt túl kifinomult. Földseprés, takarítás, kutakból víz hordása és sok más alantas munka volt. A kifinomult állapotra vágytam, mert azokat kedveltem. Tetszett az érzékelés hiánya, amikor minden durvább érzet és tevékenység megszűnik, és te csak egyre növekvő finomsággal és kifinomult mentális állapotokkal ismerkedsz, és békéssé, nagyon nyugodttá válsz.
Aztán egy kutya ugat, vagy kongat egy óra. Első időkben nagyon felhúztam magam ezen. A thaiföldi kolostorokban imádják ezeket a harangozó órákat a meditációs-teremben, ezért az emberek szívesen adományozzák ezeket a nagyon divatos órákat, amelyek közül néhány gyöngyházbetéttel rendelkezett, és nem voltak nagyon szinkronizálva, így a legváratlanabb pillanatban kezdtek ütni. „Nem tudok itt gyakorolni, vissza kell térnem a kunyhómba. Ez annyira irritáló, miért engedik be ezeket az órákat?” Máris belezuhantam az egyik felháborodási fázisomba: „Ez nem tetszik. Nem szabadna megengedniük.” Megfigyeltem ezt. Nem volt túl szép és békés állapot, mindig felháborodott, kritikus és ideges voltam, majd próbáltam úgy rendezni az életet, hogy ne legyenek kolompoló órák, és mindent ellenőrzésem alá vonjak, hogy zavartalanul gyakorolhassak. Ekkor általában a tudatban megjelent valamilyen zavaró gondolat. Egyszer három hónapig ideális helyen voltam, ahol minden tökéletes volt, kivéve a tudatom. Tökéletes körülmények - „Most már igazán ...”, és ekkor valamilyen zaklatottság kúszott be a tudatba, és én erősen próbáltam koncentrálni, elnyomni azt. Meg akartam szabadulni ezektől a nyugtalanító gondolatoktól vagy kételyektől, kiszorítani őket. De amikor egész nap és éjjel egyedül vagy, nincs mit tenned, megunod, hogy mindent elnyomj és irányíts.
Luang Por Chah a tudatosságra helyezte a hangsúlyt, mert Wat Pah Pong-ban a szerzetesek mindennapjaiban - felöltözni, alamizsnagyűjtő útra menni, megtisztítani az alamizsnatálat, házimunkát végezni, földet söpörni, köntöst készíteni, reggel és este szertartáson részt venni, egy szerzetes felolvasását meghallgatni Vinaya-ból, miközben mindenki elalszik, a szúnyogok és a hőség - mindez jelen volt. Ekkor megfogant bennem egy gondolat: mi lenne ha nem keresném, és nem próbálnék kialakítani tökéletes körülményeket. Igazán fontos a tudatosság, a tudatosság használata, a tudatosság fejlesztése lett. Bármi is történik, lehet tanulni belőle: a finomból, a durvából, a testtől, érzelmi szokásokból és a gondolkodó elméből.