25. Befejezés

Az elvonulás utolsó estéjén megfigyelhetjük a befejezéssel kapcsolatos érzéseinket. Holnap ilyenkor visszatérsz otthonodba, a családodhoz. Itt az ideje elmélkednünk azon, hogy mennyire volt más az elején, amikor az elvonulás elkezdődött, és hogy érzel most, amikor véget ér. Szemlélődve azon, ami éppen van: a kezdeten és a végen való elmélkedés nem azt jelenti, hogy bármit is létrehoznánk, csak tudatosítjuk az észlelésünket - reggeli és esti pulya, összegyűlés és elválás. Ez a módszere a Dhamma mindennapi életbe való integrálásának - úgy, ahogy az van. A végén az elme elkezd gondolkodni - mit kell tennem, amikor hazamegyek. Kezdetben így gondolkodsz: „Képes leszek tíz napig ezt kibírni?” Ami tudomással bír, az a tudatosság. Tükrözi életünk áramlását: az összegyűlést, az elválást, a kezdetet, a véget, a mindennapi történéseket; reggeli felkelés, esti lefekvés.

Az éberség folyamatosan emlékeztet arra, hogy tudj, légy tudatos ahelyett, hogy önmagad folyton az érzelmeidre és gondolataidra, valamint a tapasztalt feltételekre korlátoznád. Tehát bízz magabiztosan és bizonyosan a Buddhában mint menedékben ahelyett, hogy végtelenül kötődnél megszokott gondolataidhoz és érzelmeidhez, és nem tudatosítod az életet, hanem csak reagálsz rá és ragaszkodsz a tapasztalt reakciókhoz!

Novícius koromban Nong Khai-ban ért az első erőteljes belátás a megszűnéssel kapcsolatban, ekkor nyertem betekintést a harmadik nemes igazságba. A reakció az volt, hogy a földre vetettem magam és elkezdtem sírni: "Nem tudom megcsinálni", ugyanakkor azt éreztem, mintha kikerültem volna a testemből, és egyáltalán nem volt olyan különös érzés mint amilyennek hangzik. Ott volt ez a síró lény, aki ezt motyogta: „Nem tudom megcsinálni”, és mégis ott volt a tudás, felismerve, hogy ez csak egy szokás. Nem egy igazi személy, nem igazán én és nem az enyém. Ha akkor véletlenül bejöttél volna, mit gondoltál volna? „Ajahn Sumedho igazán szörnyű állapotban van, megbomlott az agya.” De valójában nem ez történt. Igazi belátás, hatalmas élmény volt. Így ítélkezünk a dolgok felszínes kinézetéről illetve az eseményekről. Így tévedhetünk el még önmagunkkal kapcsolatban is. „Nem tudom megcsinálni, valójában én gondolom azt, hogy nem tudom megtenni”- könnyű így gondolkodni, amikor az nem belátásból, hanem érzelmekből és a hamis személyiség-érzetből fakad.

Bármilyen belátásod is volt az elvonulás alatt, ismerd fel az elvonulás különleges körülményeit. Ez egy speciális helyzet, és ezt tudatosítani kell. Így nem kötöd a belátást az elvonulási helyzethez: „Ahhoz, hogy belátásom legyen, kontrollált körülményekre és különleges helyzetre van szükségem.” Nem így van. Ez a veszélye az elvonulásnak illetve a szélsőséges helyzetnek, mert úgy érezheted, hogy nem lehetsz éber a mindennapi életben. Ne higgy az ilyen gondolatoknak! Kezdj el gyakorolni, ahol éppen vagy. Amikor holnap hazamész, minden összezavarodik majd, és azt gondolod: „Nem tudok gyakorolni”, ekkor bízz magadban, légy tudatában annak, hogy ez gondolod: „Nem gyakorolhatok a mindennapi életben, nagyon sok kötelességem van, túl sok.” Ekkor hagyd abba! Ki gondolja ezt? Mi ez? Egy gondolat, nem igaz? Olyannak alkotom meg magam, mint aki képtelen gyakorolni. Ezzel a tudatossággal megragadod a pillanatot, elkezdesz tisztán látni; hogy megteheted a mindennapi életben is azt amit az elvonulás során, mert nincs különbség. Csak bízz a tudatosságban és lásd tisztán, hogyan hozod létre magad. Mintha a földre vetném magam és sírnék: "Nem tudom megtenni" – nem hitte el az aki annak idején szemtanúja volt. Legyen a hozzáállásod olyan, mint amikor „a Buddha tudja a Dhammát”, és amikor a belső zsarnok nyaggatni és zaklatni kezd, figyelj és ismerd fel.

A tudatosság a menedéked; az, ami ismeri önkritikáid és önítéleteid, és nem a mindent tudó bíró, a sakál, a zsarnok. Ez nagyon fontos, különben vég nélkül gyötörjük önmagunk. A gondolkodó elme önmegvető kritikai attitűdje nem más, mint az örökös „Ez kell, ez nem kell”... Légy tisztában azzal, hogy mit érezel valójában! A zsarnok elítél, és így reagál: "Miért kell irigységet érezned, nem szabad irigynek lenned, rossz ember vagy, mert az irigység visszataszító", és ez a kritika rád zuhan, azt állítva, hogy az irigység rossz. Az irigység egy érzelem, figyeld meg milyen érzés ez fizikai tapasztalatként úgy, hogy közben nem ítélkezel. A gondolkodó elméd meghozza az ítéletet és elmondja neked, hogy nem szabad ezt az érzelmet megélned, de ne higgy neki.

Ha megjelenik valamilyen érzelem, akkor az a helyzet olyan amilyen; de az érzelemhez való ügyes kapcsolat az, ahogy reflektálsz rá; elfogadod azt, ami van, megfigyeled amint felmerül, megszűnik, anattā, nem én. Ez egy nagyon ügyes módszer a kamma feloldására, mert a legtöbben a racionális elme belső háborújában vergődnek, mert az elme megítéli az érzelmi tapasztalatot és teljesen összezavar minket. Gyakran érezzük úgy, hogy a gondolkodó elme racionális, mindent tud arról, hogy mit kell éreznünk, mit kell tennünk, miben kell hinnünk, és mi a helyes és mi helytelen. Az érzelmek világa nem ilyen. Félelem, szorongás, aggodalom, kétségbeesés, féltékenység, irigység, méltatlanság, önmegvetés, harag, ellenszenv, felháborodás, bánat, kapzsiság, szexuális vágy, kéj - mindez nem racionális vagy intelligens, ám az emberi lényünk része. Érzelmi valóságunk ilyen. Nem értelmes és nem ésszerű. De érzékeny. Tehát az érzékenységhez való viszonyunk nem ítélkező, nem becsmérlő vagy ellenálló, hanem elfogadó. Itt van az intuitív tudatosság menedéke. Ezt mindannyiunknak meg kell tanulnunk.

Néha elgondolkodunk azon, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek. Olyan társadalomban nőttünk fel, amely nagymértékben versenyorientált, állandó az összehasonlítgatás: „Ő jobb, mint én vagyok” vagy „Én jobb vagyok, mint te” és így tovább. Ez annak az eredménye, hogy folyton összevetjük magunkat a normákkal, elvekkel és a többi emberrel. Különösen így van ez tinédzserként. Emlékszem, mások véleménye rendkívül fontos volt, megszállottja lettél annak, hogyan nézel ki, és hogy kedvelnek-e az emberek. Irigykedtél azokra, akiknek látszólag mindenük megvolt, és lenézted azokat, akik egyszerűen nem illettek sehová, akiket mindenki lenézett vagy kigúnyolt. Ez egy bűncselekmény. Úgy emlékszem tinédzser éveimre, hogy azok borzalmasak voltak. Általában szörnyen éreztem magam. Rendkívül tanulságos visszagondolnom az ilyen helyzetekre. Lehet, hogy nem szeretnénk így érezni magunkat, de így van - ez nyilvánvaló. Szintén sokat tanulhatunk a fizikai testtől: beláthatjuk, hogy olyan amilyen; legyen a test magas vagy alacsony, férfi vagy nő, világos vagy sötét bőrű, szép vagy átlagos, nagy vagy kis orrú, kék vagy barna szemű, egészséges vagy beteg, erős vagy gyenge.

„Miért nem születtem erősnek, egészségesnek, jóképűnek, okosnak, rendelkezhettem volna jobb feltételekkel, sokkal jobb adottságokkal, amellyel az életet elkezdhettem volna?” Aztán megtanulod úgy látni magad, amilyen vagy. Rájöttem a meditáció során, időpazarlás másokat irigyelni, azt kívánni, bárcsak más lennék. Haszontalan ácsingózás. Bármilyen is vagy - nincs szabványos vagy ideális állapot, amilyennek lenned kéne - arra biztatlak, hogy lásd meg: a felszabaduláshoz vezető út a tudatosságon keresztül vezet. Nem kell megpróbálnod hozzáilleszteni magad valamilyen ideálhoz, vagy valakihez hasonlóvá válni, mert úgy érzed, hogy helyt kell állnod a versenyképes társadalmunkban, vagy azt érzed, hogy nem tudsz bizonyítani. Ha így hasonlítgatod vagy kritizálod magad, akkor csak figyeld meg. Légy tisztában ezekkel a gondolatokkal: "Jobb vagyok nálad" vagy "Alacsonyabb rendű vagyok", vagy akár ezzel "Ugyanolyanok vagyunk".

Lásd meg a forgó világ középpontját. Bármi is érint meg, függetlenül attól, hogy ülsz, állsz, sétálsz, fekszel, fáradt vagy kipihent, boldog vagy szomorú vagy, sikerrel jártál vagy kudarcot vallottál - akárhogyan is halad vagy változik a világ, a középpont mindig mozdulatlan. Ez a tudás pontja. Buddho, ez a középpont, „aki ismeri” a Dhammát. Ez a felismerés a tükrözés és az éberség segítségével történik, mert nagyon könnyű visszatérni a megrögzött szokásokba és sémákba. Annak ellenére, hogy rossz szokások, és tudjuk, hogy nem segítenek nekünk, mégis beléjük ragadunk. Olyan gondolkodási és cselekvési módokban találhatjuk magunk, amelyekről tudjuk, hogy ártalmasak, de könnyű így tenni, mert megszoktuk, hogy így gondolkodjunk, vagy így cselekedjünk. Ezért kétségbeesés és reménytelenség érzése tölthet el bennünket önmagunkkal szemben.

Elhatározzuk, hogy kiszabadulunk az elme csapdájából, és megpróbálkozunk vele, majd amikor kudarcot vallunk, ostorozni kezdjük magunkat. „Nem szabadna így éreznem, nem kéne, hogy ilyen szokásaim legyenek. Meg kell szabadulnom ettől, másmilyenné kell válnom” - ám lehetsz ennek az egész folyamatnak csupán a tanúja. A második Nemes Igazsággal belátást nyerhetünk a vágyba és a ragaszkodásba - a második Nemes Igazság: kāma-taṇhā (érzéki vágy), bhava-taṇhā (valamivé válás vágya) és vibhava-taṇhā (valamitől megszabadulni akarás) - és ezzel a belátással megértjük és elengedjük ezeket a vágyakat. Az elengedés belátása - újra és újra elmondom - az elengedés nem ellenállás vagy megszabadulás valamitől, hanem nem más mint hagyni, hogy a dolog az legyen, ami. Ebben segít a Négy Nemes Igazság. Az ezekre való hivatkozás szabályt illetve struktúrát ad, nem pedig valami olyan dolgot amihez ragaszkodni kéne. Sokkal inkább emlékeztető önmagad számára, mert hajlamos vagy elfelejteni és beleragadni a régi mintákba, illetve kétségbe esni meditációd miatt, miközben azt hiszed, hogy csak ideális körülmények között vagy különleges helyzetekben tudsz csak meditálni.

Sokat utaztam az elmúlt húsz évben, keresztül kasul az egész világon. Amikor utazol, sokszor kell sorban állni: várakozni kell a vámnál és a bevándorlási hivatal pultjánál, vársz a poggyászodra – rengeteg a várakozás. Ezért ezt meditációs gyakorlattá változtattam. Első időkben, amikor utazni kezdtem észrevettem, hogy amikor beálltam egy sorba, például arra várva, hogy ellenőrizzék az útlevelemet, volt bennem egy feszültség, ami át akart jutni, túl akart lenni a dolgon, bejutni a tranzit váróba. Türelmetlen voltam és azon agyaltam, hogy a megfelelő sorba álltam-e, mert az, amelyik hosszabbnak látszott az előbb, most rövidebb, és valaki elől feltartja a soromat. Ellenszenv és nyugtalanság alakult ki bennem. Elég szánalmas helyzet volt, mert az volt a legfontosabb, hogy átjussak az akadályokon és találkozhassak azokkal az emberekkel akik meghívtak, és kint vártak rám.

Kezdtem figyelni a nyugtalanságra és türelmetlenségre. Elkezdtem meditációnak tekinteni a sorban állást, és csak figyeltem. Most már megláttam ezeket a szokásaimat, például hogy nem szeretem a bevándorlás bürokráciáját, vagy szeretnék minél hamarabb kiszállni a repülőgépből, hogy találkozhassak az emberekkel. Most már kedvelem a Heathrow repülőtéren való tartózkodást, és csak figyelni, hogy mi történik. Ma már, hogy öreg vagyok, és jól ismernek, sokszor kivételeznek velem. De ez csak egy példa arra, hogyan lehet kezelni az olyan helyzetet mint az utazás, arra várni, hogy a táskád megjelenjen a futószalagon, és szemlélődni ezen. Ennyi év alatt csak egyszer fordult elő, hogy az én táskám érkezett meg elsőként. Ez a Shannon repülőtéren történt meg.

Megragadtam a kocsit és átsétáltam a futószalaghoz, a táskák kezdtek felbukkanni; megfigyeltem azt a pillanatot, amikor elsőként megláttam a táskámat. Volt benne egyfajta öröm, egyfajta megkönnyebbülés, mert mindig ott bujkált bennem a félelem, hogy talán nem tették fel a gépre, vagy máshova küldték el, és akkor egyszer csak megjelent. Tehát csak tudatosítsd ezt a megkönnyebbülést, ezt az egészen boldog pillanatot, amikor meglátod a táskádat a szalagon!

Így van ez, amint megbízol a tudatosságban, ebben a következetes tudatosságban. Ez a legkönnyebb módszer, ha megfigyeled a tudatosságot és viszonyítási-pontként használod, megtanulod fenntartani a figyelmet és alkalmazod, bárhol is vagy. Először akkor figyelhettem meg, amikor nyugodtak és csendesek voltak a dolgok. Nehéz volt zajos helyeken vagy forgalmi dugókban, repülőtereken, összejöveteleken és konferenciákon, valamint valakivel való beszélgetés, zenehallgatás közben, vagy más hasonló helyzetben. De amikor kezded felismerni, meglátod, hogy a tudatosság állandóan, minden jelenség és aktivitás mögött jelen van.

Azt találtam, hogy ez a viszonyítási pont nagyon praktikus és hasznos, mert minden helyzetben elérhető. Elhatározásra van szükség, hogy folyamatosan észrevedd, amíg aztán felismered, bárhol is vagy - bármi is történik veled, bármilyen lelki és testi állapotban vagy itt és most -, majd ezután fejlesztheted. Használhatom a Malámat, elmélkedhetek a Buddhón, hallgathatom a csend hangját, beléphetek a nyugalomba és a csendbe. Talán öt-hat gyöngy idejéig tartanám fenn ezt a mozdulatlanságot, a csend hangját, és nem mennék végig mind a 108 gyöngyön. Nem próbálsz tökéletes lenni, de a nyugalom elérésén dolgozol, például ötig számolsz. Hallgatom a csend hangját és számolok: „egy, kettő, három, négy, öt.” Ez egy ügyes eszköz - vagy ahogy páliúl mondjuk upāya - arra, hogy magabiztosabbá válj a tudatosság fenntartásában.

Használhatod a légzésfigyelés közben is, vagy a sétáló meditáció során. Határozd el, hogy ebből a pontból haladsz a nyugalomig; a tudatosság ekkor mindent átfog. A csend hangja nem olyan hang, amely bármit kitöröl vagy elrejt. Valójában lehetővé teszi, hogy minden olyan legyen, amilyen. Tehát a kántálás mellett is, amikor a pudzsát csinálom, amikor a namo tassa bhagavatót kántálom, igazából csendben vagyok. Mielőtt kifejlesztettem volna ezt, mindenfelé elkalandoztam. Gyorsan letudtam a kántálást, a namo tassa bhagavato arahato-t, mert a kántálás is csak egy szokás volt számomra. Miután megtanultad és megjegyezted, már nem kellett rá gondolni. Kapkodva kántáltál és közben valami másra gondoltál, vagy csak le akartad tudni az éneklést, azért hogy végre csendben ülhess. Ebben a nyugalomban azonban a szavak áthatolnak a tudatosságon, így a namo tassa bhagavato többé nem lesz egy felületes szöveg. Megérted, hogy milyen szép gondolat, hogy ezen elmélkedhess: „Hódolat az áldott, nemes, tökéletesen megvilágosult embernek, bhagavato arahato sammā-sambuddhassa”. Igazán gyönyörű megfogalmazás és ez maga a tudat nyugalma; nem semmitmondó hangok, amelyeket kiadsz magadból, miközben egészen egész máshol járnak a gondolataid.

Ezeket a módszereket fejlesztettem ki, hogy beillesszem a tudatosságot az élet áramlásába, bárhol is vagyok. Megértem, tudatában vagyok az érzés és a mentális tapasztalatok finomságnak, mert jelen van ez a valószínűtlen tér, a tudatosságnak ez a végtelensége. Ezután megérezheted a nyugtalanság finom mozgását vagy valaminek a keletkezését. Ez a módszere annak, hogy kezdj ráhangolódni a test energiáira, a saját tested finom energiáira, valamint feltételezéseidre és hozzáállásodra. Ez egy módja annak, hogy túllépjünk a kulturális feltételeken. Annyi mindent elsajátítunk kora gyermekkorban egész kulturális attitűdökből és feltételezésekből, amelyek a kondicionálási folyamat részét képezik. Hol lehet túljutni a kulturális feltételeken? Ebben a mozdulatlanságban, ebben a csendben, ami nem kulturális és feltétel nélküli, mégis teljesen tudatos és intelligens. Ez nem egy unalmas, ostoba állapot. Nem esem transzba és nem tűnök el az ürességben. Teljesen jelen vagyok. Ez a jelenlét, a tudatosság érzése, majd a belátás, mint Buddha Dhammája; a bölcsesség, nemcsak gondolni kezdi hogy „minden feltételes dolog állandótlan”, hanem tudja is.

Az ember legyen akár finom, akár durva, szellemi vagy fizikai, érzéki, érzelmi, intellektuális, személyes vagy személytelen, jó vagy rossz állapotban; kapcsolata van a megismeréssel, nem pedig kritizál, ellenáll vagy harcol. A mindennapi életben felelősséggel tartozunk a társadalomban betöltött szerepünkkel kapcsolatban. A szokásos tanács: „Csinálj jót, és tartózkodj a rossztól”, ez egy ésszerű megközelítés. Ez nem azt jelenti, hogy a rossz az nem a Dhamma, vagy hogy bármi rossz lehet, hanem azt, hogy az van, ami van. A bizalom ebben a megérzésben rejlik, így a felmerülő eseményekre és esetlegességekre adott válaszod tudatosságból, együttérzésből és spontaneitásból fakad. Így lehet reagálni a konkrét eseményekre vagy a napi rutinra, ez már nem csak idealizmus, vagy egyfajta erkölcsi előírások személyes ragaszkodásán alapuló megközelítés.

A Nemes Nyolcas ösvényen a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a megfelelő megélhetés a helyes szemléletből következik. Ez azt jelenti, hogy helyes szemlélettel megfelelően reagálhatsz a mindennapi élet, a családi élet, a munka, a szerzetesi élet vagy bármilyen más élet esetleges eseményeire és szokásaira. Az előírásokat elkezded integrálni az életedbe. Ne helyezd a Buddha-Dhammát piedesztálra, és ne imádd! A Buddha-szobor a templomban csupán emlékeztetésre, elmélkedésre szolgál, nem pedig az én-kivetítésére. Részt vettem abban a folyamatban, amikor ebben a templomban kiöntötték a Buddha szobrot. Nagyon érdekelt ez a folyamat. Thaiföldön az öntést még mindig az ősi módon végzik, ezért kíváncsi voltam hogyan zajlik ez az esemény. Lenyűgöző volt nézni - gyönyörűen csinálják. A végén ünnepség van, a szobor felavatása. A formát a földbe helyezik, majd olvadt bronzot öntenek bele. Thaiföldön a nők meglehetősen értékes arany nyakláncokat vagy karkötőket vesznek, és egy edénybe dobálják bele, ahol az összes arany megolvad; nagyon megindító látvány. Vagy adnak neked aranyat, amit bele lehet rakni, megolvad, és ráöntöd a Buddha-szobor fejére.

Ez régi szokás, nagyon szép látvány. Ehhez a Buddha-szoborhoz előbb egy kis viaszmodellt készítettek, majd megkérdezték, hogy valaminek másnak kellene-e lennie - a köntösnek, a szájnak, az orrnak, ilyesmi. Ha azt mondtad, hogy az orrnak kicsit nagyobbnak vagy a szájnak kicsit másnak kell lennie, akkor készek voltak megváltoztatni. Aztán idehozták és feltették a templom oltárára. Amikor előtte ültem, volt egy olyan érzésem, hogy valamilyen módon elítél ez a hatalmas arany Buddha. Először úgy éreztem, hogy kritizál, mert ennyi év után sem lettem olyan jó, mint szerettem volna. Amikor olvastam a szentírásokban egy szerzetesről, akire Buddha azt mondta: „bolond szerzetes”, mindig azt képzeltem, hogy ez rám vonatkozik.

Megvizsgáltam a reakciómat. Miért kell így néznem ezt a Buddha-szobrot? Valójában a Buddha-szobor állandóan megáld engem. Amikor most ülök előtte a templom középpontjában, a Buddha mindig megáld engem – mert megváltoztattam a hozzáállásomat. Ez most visszatükrözés. Csak egy bronz képmás, de szabadon dönthetünk arról, hogyan nézünk a dolgokra. Nem vagyunk rákényszerítve, hogy mindig ugyanúgy reagáljunk a helyzetekre. Buddha az áldás, Buddha megáld minket, és a tudatosság maga az áldás. Amikor bízol a tudatosságban, az életed inkább áldás mint katasztrófa vagy átok. Tehát az öntudatos, önkritikus, félelemtől, szorongástól, aggodalomtól szenvedő egyénből kezdj el átváltozni olyanná, akit az élet csak azzal tud megáldani, hogy éber és tudatos. Akkor minden áldásos állapotban lesz.

Érdemes erre emlékezni, mert nagyon könnyű visszaesni az bűntudatba, magadat becsmérlő félelmekbe és szorongásokba, a feltételes világ szokásmintáiba. A tudatosság megajándékoz azzal az érzéssel, hogy áldott vagyok. A test is olyan, amilyen. Már nem a kritikus elme hoz értékítéletet, erkölcsi ítéletet rólam mint személyről, hanem az is áldás. A személyiségről feltételezhető hogy kritikus, bűntudatos és fenyegetett. A tudatosság túllép ezen. Többé nem választom azt az utat, ahol tapasztalás a nyomorúság, szenvedés és tudatlanság. Tehát az ébredés vagy az ébredés képessége, amit itt megtapasztaltunk, éber tudatossággal, tanúként. Egy áldott létállapot, egy természetes állapot, amelyben a hibák, a betegség vagy a fogyatékosságok, a tragédiák, illetve az élet bonyodalmai már nem azonosak a zaklatottsággal, amellyel a tudatunkat gyötörjük. Nem tesszük tönkre az életünket sajnálattal, bűntudattal, félelemmel, bánattal, gyűlölettel, téveszmével, mert belátásunk van.

9