Gyűlöltem a zavar érzését. Vágytam a biztonságra és a szellemi világosságra. Amikor valamivel kapcsolatban zavartnak éreztem magam, megpróbáltam valamilyen egyértelmű választ találni, megszabadulni a bizonytalanság érzésétől. Igyekeztem magam megoldást találni vagy megpróbáltam valakitől választ kapni a kérdéseimre. Azt akartam, hogy a hatalom, a tanítóim, a nagyfiúk jöjjenek és mondják meg: „Így van, ez helytelen, ez jó, ez rossz.” Világosan akartam látni, szükségem volt valakire akiben megbíztam, akit tiszteltem, egy igazi tekintélyre, aki mindenben eligazít.
Van úgy, hogy azt gondoljuk, a tanítók, a meditációs elvonulások, az előírások, a menedék vagy egy csodálatos Sangha igazán boldoggá tehet minket és megoldja minden problémánkat. Segítségért folyamodunk, remélve hogy valaki vagy valami megoldja a gondokat helyettünk. Olyan ez, mintha azt akarnánk, hogy jöjjön az Isten és vezessen ki bennünket a zűrzavarból. És amikor nem jön, és nem oldja meg a problémáinkat, akkor már nem hiszünk Istenben. „Segítséget kértem tőle, ő pedig nem jött el.” Ez egy gyerekes életszemlélet. Bajba keverjük magunkat, azután arra számítunk, hogy a mami és papi jönnek és megmentőként eltakarítják az általunk összehordott szemetet.
Évekkel ezelőtt nagyon összezavarodtam amikor megtudtam, hogy egyik amerikai buddhista apácánk elhagyta közösségünket és protestáns keresztény lett. Nem sokkal előtte éppen egy másik apácának dicsértem őt: „Igazán csodálatos nő. Olyan bölcs, olyan tiszta szívű. Szép példát mutat a többi apácának.” Nagyon összezavarodtam és rendkívül meglepődtem, amikor meghallottam a hírt. Arra gondoltam: "Hogyan történhetett meg ez pont vele?" Emlékszem, megkérdeztem tanítómat, Ajahn Chah-t: "Hogyan tehette ezt?" Huncut mosollyal nézett rám, és azt mondta: "Talán igaza van." Rádöbbentett arra, mi zajlott le bennem - védekeztem és szorongtam, világos magyarázatot akartam, meg akartam érteni, azt akartam, hogy vallja be nekem, hogy elárulta a buddhista vallást. Ekkor elkezdtem figyelni a zavarodottságomat. Amikor befogadtam és teljesen elfogadtam, akkor el tudtam engedni. Az érzelmi zavar a felismerése által megszűnt problémát jelentette, mintha elpárolgott volna a levegőbe. Megláttam, hogy milyen erősen állok ellent a zavar tapasztalatának.
A meditáció alatt megfigyelhetjük a kellemetlen tudatállapotokat: nem tudjuk mit tegyünk, kétségeink vannak a gyakorlással, önmagunkkal vagy az életünkkel kapcsolatban. A gyakorlás során nem próbálunk megszabadulni ezektől a tudatállapotoktól, hanem egyszerűen tudomásul vesszük mit érzünk: ez kétség, ez bizonytalanság; ez bánat és gyötrelem; ez depresszió, aggodalom és szorongás; ez félelem, ellenszenv, bűntudat, megbánás. Megpróbálhatjuk elintézni az ügyet úgy, hogy azt mondjuk: ha egészséges, normális emberek lennénk, akkor nem lennének ilyen érzelmeink. De a normális ember ideálja az elme konstrukciója. Ismersz egyáltalán valóban normális embereket? Én nem.
A Buddha arról az emberről beszélt aki figyel, aki éber, aki ébren van, aki tudatos itt és most, akinek nyitott és befogadó a tudata, és bízik a jelen pillanatában és önmagában. Ezt javasolja nekünk is. A meditáció során nem kell arra törekednünk hogy megszabaduljunk szennyeződéseinktől, klésáinktól, hibáinktól, és nem kell jobbá válnunk. A kinyílásban, az életre való odafigyelésben, az itt és most megtapasztalásában, valamint az életben tapasztaltak elfogadásában kell bíznunk. Semmit sem kell csinálnunk a dolgokkal. Nem kell minden görbét kiegyenesítenünk, minden problémát megoldanunk, mindent igazolnunk vagy mindent jobbá tennünk. Végül is mindig lesz valami baj, mert feltételektől függő világban élünk: valami nincs rendben velem, gond van azokkal az emberekkel akikkel élek, a kolostorral, az elvonulási központtal, az országgal. A feltételek folyton változnak; soha nem találhatunk állandó tökéletességet. Megélhetünk fantasztikus pillanatot, amikor minden csodálatos és éppen olyan ahogy szeretnénk, de nem tudjuk megtartani ennek a pillanatnak a feltételeit. Nem élhetünk a belégzés csúcspontján, ki is kell lélegeznünk.
Ugyanez vonatkozik az élet minden jó dolgára - boldog időkre, szerető kapcsolatokra, sikerekre, jó szerencsére. Ezek a dolgok minden bizonnyal élvezetesek és nem is megvetendőek, de nem szabad bíznunk valamiben, ami éppen változás folyamatában van. Ha eléri a csúcsot, csak a másik irányba fordulhat. Azt javaslom, hogy ne keressünk menedéket a gazdagságban, más emberekben, országokban vagy politikai rendszerekben, kapcsolatokban, szép házakban vagy csodálatos elvonulási központokban. Ehelyett vegyünk menedéket saját képességeinkben, hogy ébren legyünk, figyeljünk az életre, függetlenül attól, hogy milyen körülmények vannak éppen a jelen pillanatban. Az a készség, hogy tudomásul vesszük a dolgokat olyannak, amilyenek – úgy mint változó feltételek -, megszabadít minket a ragaszkodás hatalmától, valamint a tapasztalt érzelmekkel vagy gondolatokkal szembeni ellenállástól.
Vedd észre milyen nehéz, amikor megpróbálsz ellenállni a dolgoknak; megpróbálsz megszabadulni a rossz gondolatoktól, kellemetlen érzelmi állapotoktól vagy fájdalomtól. Mi az ellenszenv eredménye? Amikor megpróbálok megszabadulni attól ami nem tetszik, megszállottjává válok. Mi a véleményed? Gondolj valakire, akit igazán nem tudsz elviselni, aki felkavarja az érzéseidet. A düh és ellenszenv érzésének feltételei teljesen megszállják a tudatunkat az adott emberrel kapcsolatban. Nagy feneket kerítünk a dolognak, toljuk, toljuk, toljuk. Minél inkább toljuk, annál megszállottabbá válunk.
Próbáld ki ezt a meditációd alatt. Figyeld meg mit nem szeretsz, nem akarsz, gyűlölsz, vagy amitől félsz. Amikor ellenállsz ezeknek a dolgoknak, valójában felhatalmazod őket, befolyást és hatalmat adva nekik a tudatos tapasztalataid felett. De ha örömmel fogadod őket és megnyílsz az élet áramlása előtt, mind a jó, mind a rossz esetében, mi történik ekkor? Tapasztalataim alapján tudom, hogy amikor elfogadom és üdvözlöm a feltételekhez kötött tapasztalatokat, akkor el tudom engedni azokat. Jönnek és elmennek. Kinyitjuk az ajtót, és minden félelmet, szorongást, aggodalmat, bosszankodást, haragot és bánatot leteszünk. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseljük vagy kedveljük a történéseket.
Nem erkölcsi ítéletek megalkotásáról van szó. Egyszerűen minden tapasztalatot szívesen látunk - nem próbálunk megszabadulni tőlük, nem állunk ellen nekik, nem is ragaszkodunk hozzájuk és nem azonosulunk velük. Amikor teljesen elfogadunk valamit olyannak ahogy az a jelenben létezik, akkor kezdhetjük felismerni a feltételek megszűnését.
A szenvedéstől való megszabadulás, amiről a Buddha beszélt, önmagában nem jelenti a fájdalom és a stressz végét. Ehelyett egy választható lehetőség. Vagy megragadhatom a fájdalmat amit érzek, ragaszkodhatok hozzá és leteperhet, vagy elfogadóan és megértően befogadhatom, nem tetézem a meglévő fájdalmat ha igazságtalansággal, kritikával vagy boldogtalansággal szembesülök. Megvilágosodása után a Buddha mindenféle borzalmas dolgot tapasztalt meg. Az unokatestvére megpróbálta meggyilkolni, az emberek próbálták besározni, hibáztatni és bírálni. Súlyos testi betegségben szenvedett. De Buddha nem teremtett szenvedést e tapasztalatok körül. Válasza soha nem a bosszankodás, harag, gyűlölet vagy hibáztatás volt, hanem az elfogadás.
Ez igazán becses dolog volt számomra. Megtanított arra, hogy ne kérjek az életben soha szívességeket, és ne reméljem azt, hogy ha sokat meditálok, elkerülhetem a kellemetlen élményeket. „Istenem, harminchárom éve vagyok szerzetes. Kérlek, jutalmazz meg, mert jó fiú vagyok.” Kipróbáltam, és nem működött. Az élet elfogadása anélkül, hogy kéréseket fogalmazzak meg, rendkívül felszabadító, mert már nem érzem szükségét annak, hogy a saját hasznomra irányítsam vagy befolyásoljam a feltételeket. Nem kell félnem vagy aggódnom a jövőm miatt. Létrejött egyfajta bizalom és magabiztosság érzése; félelem-nélküliség, amely a bizalom, a nyugalom, az életre való kinyílás és a tapasztalatok vizsgálatának megtanulásával jön létre, és nem az ellenállás vagy a rettegés útján. Ha hajlandó vagy tanulni az élet szenvedéseiből, akkor felfedezed a tudatod szilárd megingathatatlanságát.