HÓDOLAT ÉS MENEDÉKVÉTEL
Bhagavā arahaṁ sammāsambuddho
Áldottnak, az Úrnak, aki elérte a tökéletes megvilágosodást,
Svākkhāto yena bhagavatā dhammo
A Tanításnak, amelyet annyira jól kifejtett,
Supaṭipanno yassa bhagavato sāvakasaṅgho
És az Áldott tanítványainak, akik helyesen gyakorolnak,
Tammayaṁ bhagavantaṁ sadhammaṁ sasaṅghaṁ
Ezeknek - a Buddha, a Dhamma és a Sangha -
Imehi sakkārehi yathārahaṁ āropitehi abhipūjayāma
Felajánljuk az őket megillető hódolatunkat.
Sādhu no bhante bhagavā sucira-parinibbutopi
Örvendezünk, hogy az Áldott megszabadult
Pacchimā-janatānukampa-Mánasza
Határtalanul együttérzett a későbbi generációkkal.
Ime sakkāre duggata-paṇṇākāra-bhūte paṭiggaṇhātu
Fogadja el egyszerű felajánlásunkat
Amhākaṁ dīgharattaṁ hitāya sukhāya
Hosszú távú előnyökért és az általa nyújtott boldogságért.
Arahaṁ sammāsambuddho bhagavā
Az Úr, a tökéletesen megvilágosult és áldott
Buddhaṁ bhagavantaṁ abhivādemi
Hálát adok a Buddhának, az Áldottnak.
(Svākkhāto) bhagavatā dhammo
A tanításért, amelyet oly tökéletesen magyarázott el -
Dhammaṁ namassāmi
Meghajlok a Dhamma felé.
(Supaṭipanno) bhagavato sāvakasaṅgho
Az Áldott tanítványai, akik helyesen gyakoroltak -
Saṅghaṁ namāmi
Meghajlok a Sangha felé.
TISZTELETADÁS
(Handa mayaṁ buddhassa bhagavato pubbabhāga-namakāraṁ karomase)
[Most adjunk előzetesen hálát a Buddhának.]
(Namo tassa) bhagavato arahato sammāsambuddhassa.
Tiszteletemet fejezem ki az áldott, nemes és tökéletesen megvilágosodott embernek.
A fent idézett reggeli ének - a Buddha, Dhamma és Sangha szakadatlan emlékezetbe idézése - nem csak egy hagyományos ének, hanem egy módja annak, hogy belsővé tegyük, és meglássuk a valóságot önmagunkban. Az évek során ez a kántálás meglehetősen jó hatással van a tudatra. Fejleszti a szókincsünket. A Theravadahoz hasonló hagyományok egyik nagy előnye, hogy azonos a szókincsük. A páli nyelvet mára már a köznapi életben nem használják, nem változik, mint egy élő nyelv. Olyan fogalmakat tartalmaz, melyek lehetővé teszik számunkra a közös szókincs használatát. Kifejezései és gondolkodásmódja nem kulturális beidegződésekhez vagy az egyéni tapasztalatok leírásához kötődnek.
A tudatosság fejlesztése során inkább az intuitív tudatosságot használjuk a személyes tapasztalatok helyett. Amikor mindent magunkra vonatkoztatunk, felébred és megerősödik az „én és az enyém”, mint személyiség, mint „én” valódiságának érzése. A páli kifejezéseket nem személyes módon kell értelmezni. A „Buddha, Dhamma, Sangha” nem valami személyes kifejezési mód, hanem arra a valóságra mutat rá, amelyet itt és most tapasztalunk. Tehát, amikor a „Buddho” vagy „Buddha” szót használom, ez nem valamilyen személyes teljesítményt vagy azonosulást jelent, hanem tiszta tudást és tiszta szubjektivitást, ami még a személyiség felmerülése előtt megmutatkozik. Olyan ez, mint egy intuitív intelligencia - egyetemes intelligencia, nem pedig személyesen megszerzett tudás. A „Buddho”-t azáltal ismerjük fel, hogy teljesen jelen vagyunk, teljes figyelmet fordítva a jelen pillanatra. Ez egy összeszedettség, a szétszórt tudatot egy pontba koncentrálja, itt és most.
A jelen pillanatban, ebből a pontból éljük meg a valóságot. Mindannyiunknak van egy tudatos tapasztalási pontja, és ebből a pontból tudjuk felismerni a Dhammát, ahogy az van. Alapvetően különbözik ez a mód attól, ahogy itt ülök, és emlékeim, érzelmeim, véleményem és nézeteim átélésével tapasztalom az életemet, mert már nem önös módon nézek rá: „az életemre” és arra, ami történt „velem”, ahogy „én” gondolom, és arra, amit jónak vagy rossznak tartok. A tudatosság, vagy a sati-sampajañña túl van a személyiség kialakulásán vagy megszűnésén. Tehát a Buddha és a Dhamma kapcsolata meglehetősen különbözik az „én”, és az „érzéseim" közötti viszonytól. Ez eltérő hozzáállás, inkább a Dhamma-ba való menedék megtalálása, nem pedig az én egyéni önös forgatókönyvem. A személyes forgatókönyvem a Dhamma szempontjából látható - ami felmerül, megszűnik, személyes érzések, emlékek ... mindezek felmerülnek és megszűnnek.
Semmit sem utasítok el, hanem az erősen érzelmi, fájdalmas és személyes helyzetből, a „Dhammát ismerő Buddha” tudatosságára váltok. Elmagyarázom ezt, és azt, hogy a buddhista módszer miként használható ügyes eszközként, nem pedig öncélúan. Nehéz elválasztani, felismerni a különbséget a tiszta szubjektivitás és a személy-érzése között - én, mint személy, azaz az én-érzet között. A jelen nyugodt ébersége kezdi felismerni a létezés valódi állapotát, és képes meglátni a személyiséget, mint mentális tárgyat. A személyiség egy konstrukció, nem egy valóban létező dolog, és mégis hajlamosak vagyunk mindig a személyes érzelmeken, személyes véleményeken keresztül értelmezni a tapasztalatainkat.
Nyugtasd meg magad, irányítsd figyelmed az itt és most-ra, koncentrálj a lélegzésre, a testtartásra és a hangulatodra, tapasztald meg a tudatod állapotát! A tudatosság érzése magában foglalja az összes előbb felsoroltakat, válogatás nélkül. Bízz ebben a tudatosságban, amelyben tartózkodsz, amelyben pihensz, és amelyben figyelsz. Légy tanúja a figyelőnek, az érzelmeidnek és a hangulatodnak, a légzésednek, a testtartásodnak.
Itt van például a látás-tudatosság; ahogy itt ülök, láthatom a csengőt, az órát, a szemüveget, az énekes könyvet - a tudatosság azt jelenti, hogy mind itt vannak, jelen vannak ebben a pillanatban. Észrevehetem, megfigyelhetem, akár az énekes könyvet, a szemüveget vagy a csengőt, és ez az intuitív tudatosság mindent magában foglal. Ennek felismerése - a megszabadulás, nem pusztán egy-egy dolgot jelent, hanem mindent magába zár. Ha egyszer felismerem ezt a tudatosságot, mint a Halál-nélküli kapuját, a megszabadulást, akkor meg tudom figyelni a dolgokat, a jelenlévő tárgyakat. A tudatosság magában foglalja a látás-tudatot, a hangot, az illatot, az ízt, az érintést. Magában foglalja a hangulatot, amelyben vagy, a lelkiállapotot, a lélegzetet és a testtartást, az egész testet és az érzéseidet.
Megismétlem: fontosabbnak tartom a hozzáállást, mint a meditáció technikáját. A különböző tanítók és iskolák eltérő technikákat és meditációs gyakorlatokat tanítanak. Ha a hozzáállás helyes, akkor a technikák nagyon hasznosak, de ha nem megfelelő a hozzáállásunk, akkor függetlenül attól, hogy milyen technikát használunk, megkötjük magunkat, ragaszkodhatunk egy adott meditációs technikához.
Megszokjuk a módszert. A hozzáállás tehát a nyugodt éberség, nyitottság-érzés, befogadóképesség - odafigyelés. Mivel negyven éve meditálok, ez a jelen pillanatra való megnyílás az életformám, mint buddhista szerzetesnek. Negyven éve szentelem magam az éberségnek, teljes mértékben tudatában vagyok a jelen pillanatnak - ez csupán a figyelem, az éberség állapota, a befogadó állapot.
Észrevettem a háttérben szóló hangot. A csend hangjára, egy rezonáló, zengő hangra utalok itt. Hang? Bármi legyen is - a „hang” nem elég pontos kifejezés - kezdtem meghallani egy mindig jelenlevő, magas frekvenciájú rezgést. Miután felismered ezt a pontot - amikor teljesen nyitott és befogadó vagy, amikor felismered a csend hangját és a gondolkodás folyamata leáll - pihenhetsz ebben a folyamban. Olyan ez, mint egy folyó. Nem olyan, mint a szokásos hang, amely megszületik és megszűnik, vagy elkezdődik és befejeződik. A csengőhangnak, a madarak hangjának, a saját hangomnak van kezdete és vége. De mögötte, az összes többi hang mögött, a csend hangja hallható. Nem hozzuk létre, nem jön és megy - mindig jelen van, csak ott van, akár észreveszem, akár nem. Tehát ha egyszer észreveszem - fenntartja saját magát, nem kell létrehoznom -, akkor csak tisztán jelen van.
Korábban a testet négy elemként határoztam meg. Ne saját testünkként nézzünk a fizikai testre, inkább négy elemként: szilárd elem, tűz elem, folyadék elem, szél elem, föld, tűz, víz, szél! Ezekkel a kifejezésekkel lehet leírni a testünk természetét. A csontok a test szilárd darabjai, a folyékony a víz elem, a tűz a meleg, a levegő, a lélegzet. Másképp nézünk így a testre, nem minősítünk, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy öreg - nem tartjuk a testünket saját magunknak.
Vannak még a tér és a tudatosság elemek. Tehát hat elem van - föld, tűz, víz, szél, tér és tudatosság - és vedd észre, hogy a test a térben van, benne van minden! A tér mindig jelen van, de ha csak a térben lévő dolgokkal foglalkozunk, akkor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azt. Most a mérhetetlenre figyelünk, mert a térnek nincs határa. A föld, a tűz, a víz és a szél korlátozottak, és határokkal rendelkeznek, felmerülnek és megszűnnek. De a térnek hol van a határa? Gondolhatjuk, hogy a szoba falai a határ, ám a tér tartalmazza a szobát is. Van tér a szobán kívül is - hol ér véget? Nem a világ tudományos magyarázatait keressük, hanem az itt és most tapasztalatát. Amikor elkezdjük megfigyelni a teret, nem próbálunk megszabadulni a térben lévő dolgoktól, hanem lemondunk a belemerülésről, és arról a szokásunkról, hogy csak a tárgyakat nézzük, és egyik dologról a másikra ugrálva észrevesszük, hogy a tér valóban létezik. Nem jött létre. Nem én teremtem meg a teret; bár a 'tér” szó fogalom, de rávilágít arra az elemre, amit itt és most tapasztalunk.
A térről az tudjuk, hogy nincs más tulajdonsága, mint hogy tágas és végtelen (appamāama). Segítségével kezditek felismerni és megismerni a határtalanságot, a korlátlant, a végtelent. Láthatjuk, felismerhetjük a csend hangját, a tudatosság valóságát - a tudatosság felismeri ezt a finom, zengő, rezonáló jelenséget - és mikor felfedezzük, határtalan. Nem mi teremtjük, olyan, mint a tér, mérhetetlen.
Amikor azonosítod magad az „én a test vagyok, az érzelmeim, gondolataim és emlékeim vagyok” kifejezésekkel, akkor korlátok közé szorulsz, hozzákötöd magad a nem-kielégítő feltételekhez. Ezek a feltételek soha nem tudnak kielégíteni téged, mert változnak. Amikor megpróbálsz biztonságot és állandó boldogságot találni olyan dolgokban, amelyek folyton megváltoznak, szörnyen csalódott leszel. Megérzed majd a dukkha-t vagy a hiány érzését, és ezt általában saját hibánknak fogjuk fel: „Valami baj van velem. Miért érzem magányosnak, elégedetlennek, tökéletlennek magam, és beteljesületlennek az életem? ”
Látható, hogy a Buddha az ember mindenkori problémájával foglakozik, ez egy ősi tanítás, nem pedig a modern New Age-es megközelítés. Ez a tanítás kétezer ötszáz éve létezik. Az emberi feladatról szól - azaz hogyan tudjuk megismerni a Végső Igazságot. Ha létünk mindig függ valamitől, állandó elégedetlenséget és félelmet érzünk. A szorongás kíséri az életünket. A Buddha azt mondja: „Ébredj fel! Vigyázz az életedre! Légy nyitott! Figyelj meg! Légy tanú!” Itt, ebben a teremben megfigyelhetjük, hogy milyen a függőség megjelenése: a test ilyen, a lélegzet ilyen, a hangulat… a tudatállapot… a tér… a tudat ilyen.
Ebből a pontból láthatod a teljes spektrumot, itt és most, ott ahol éppen vagy. Itt ülök, ott ülsz. Itt, ebben a pozícióban tapasztalok. De nem kell itt ülnöd ezen a helyen, hogy tapasztalhass. Nem a helytől függ, hanem a hozzáállástól. Elkerülhetetlen a kérdés: „Ki tapasztalja mindezt? Mi ez?” Ekkor visszatérsz a gondolkodás világába: „Ki az, aki mindezt megtapasztalja?” Nincs senki - nincs én, igaz? Mivel a személyiség feltételek függvényében alakul ki. Valaki bejön, és azt mondja: „Ajahn Sumedho?”, és azt mondom, „Igen”. Ekkor az „Ajahn Sumedho” létezésének konvencionális szerepe is működésbe lép. Ezek a szerepek a fennállásuk feltételeitől függenek. A tudatosság azonban nem függ fennállásának feltételeitől. Tehát a Dhamma nézőpontjából látod: „Minden feltételes állandótlan, minden dhamma önmagátlan." Most, amikor belehelyezkedünk a Buddha helyzetébe - a Buddhóba, a tudásba - a tudatosság megnyit a feltétel nélküli állapothoz. Ez maga a Feltétel-nélküli, amely szemszögéből a Feltételes látszik. Úgy látszik mint Árammaṇa (tudat-tárgyak) - amik objektiválódtak és megszokottá váltak.
A tudatosság nézőpontjából - páli kifejezéssel - öt khandha (halmaz) létezik: a rūpa azaz test; a vedanā érzés; a saññā, észlelés; a saṅkhārā, mentális formációk; és a viññāṇa, a tudatosság. A tudatosságot az érzékek révén tapasztaljuk meg - a harang, az óra, a szemüveg látásával, vagy annak tudatán keresztül, amit hallunk, szagolunk, megkóstolunk, érintünk. A forma és a tudatosság, a rūpa és a vijāna/vinnana, ezeket nem mi teremtjük meg –- születésünkkor ezzel a csomaggal érkezünk. Az érzéstartomány többi részét, a vedanát - az öröm, a fájdalom vagy a semleges érzés - nem hozzuk magunkkal, hanem később alakul ki. A kulturális hagyományok - a személyiség és a nyelv - születésünk után jön létre, nem részünk eleve. Azt jelenti ez, hogy szüleink és a társadalom programoznak be bennünket. Az én-érzés és a többi mentális tényező a feltételek függvényében megkeletkeznek. A konvencionális valóságot úgy programozzuk, mint egy számítógépet, nem? Megkapjuk másoktól a programot.
Most visszatérünk a program elindulása előtti pillanathoz, a tiszta tudatossághoz - a tudatossághoz, amely határtalan. Ezt a tudatosságot nem úgy éljük át, mint egy bizonyos dolog észlelése, hanem csak önmagában tudatosság által. Ezért javaslom a figyelem ráirányítását a hallásérzésre, például a csend hangjára. A figyelmet és hallást használom; ez azt jelenti, hogy nyitott vagyok a megfigyelés lebegő módján erre a vibráló rezonanciára, amit nem könnyű észrevenni. Ha folyton a dolgokra és a gondolatokra figyelünk, akkor nem vesszük észre. Van, aki még soha nem vette észre. Néhányan, amikor felismerik, ellenérzéssel figyelik - úgy gondolják, hogy fülzúgás, vagy valami hasonló.
Négy évvel ezelőtt elvonuláson vettem részt az Egyesült Államokban, és erről mesélnék most. A résztvevők azt a módszert gyakorolták, hogy mindent megneveztek - mindnyájan észrevették a csend hangját, de aztán folyamatosan mondogatták: „hang… hang… hang”, próbáltak megszabadulni tőle. Viszonyulhatsz hozzá ellenérzéssel, vagy felhasználhatod, mert erős és kiterjedt. Amikor elnyugszol a csend hangjában, olyan, mintha ellenállás nélkül lebegnél egy folyóban. Csak tanuld a figyelmet, és ismerd fel a tudatosságot! Ekkor tisztán érzékelsz, mert ez nem valami elmerülés, nem esel semmilyen révületbe. Teljesen jelen vagy. Ebben a pillanatban is teljesen tudatos vagyok, és ezzel együtt tudok beszélni. Nem kell abbahagynom a beszédet. Nem kell becsuknom a szemem, vagy kizárnom mindent, hogy a csend hangjával lehessek.
Ebben a csendben a gondolkodási folyamat elindulhat és leállhat, de nem ragadnak el a szokásos, rögeszmés gondolatok. A gondolkodás egy szokás. Amikor gondolkodni kezdesz, az egyik gondolat-pillanat kapcsolódik a másikhoz, és így az egyik egy másikban folytatódik. Belemerülünk a gondolkodásunkba. Gondolkodásunk legyőzi a tudatosságot – de mi ellenállunk a tudatosságunkkal. Ekkor felismered a nem-gondolkodást. És ahogy már korábban mondtam, gondolkodnod kell ahhoz, hogy a „személyt” megteremtsd. A nem-gondolkodással a személy megszűnik.
Ennek tükrében az anattā (nem-én) így néz ki - ez nem a személyiség elpusztítása vagy bármi megsemmisítése. Anattā úgy hangzik, mintha megsemmisítenéd önmagad. Ez nem a személyiség elleni támadás. Ez az, ahogy a személyiséget más megvilágításba helyezed, így nem merevedsz bele a személyiség szokásaiba, amelyeket a születés után szereztél meg. Ezt a pillanatot figyelem, felismerve a lét természetes állapotát - a Buddhót, a Buddhát - tudva az igazságot, ahogy van, ismerem a Dhammát.
Ez a lényeg: a végtelennek a jelen pillanatban történő felismerése, amely magában foglalja a végest. Úgy vélem, emberi voltunk nagy ajándéka, hogy meg tudjuk ezt csinálni. Ez az emberi képességek sajátja - nem kell tökéletesíteni magam, mint személyiség, az Egyesült Államok elnökévé válni, vagy ilyesmi. A Buddha tanítása az embereknek szól - nem elvont tanítás, csak szuper-lények számára. Megadatott, hogy itt vagyunk, menedéket vettünk és megfogadtuk a Nyolc Előírást. Ezt csak az emberek tudják megtenni. Az állatvilágban nem tudják megfogadni a Nyolc Előírást - próbáld rávenni a macskát, hogy hagyja abba a madarak megölését: "Add meg neki az első előírást!"
A macska hajlamos egy madár megölésére, de bennünk, emberekben is megvan ez az indulat. Látunk egy pókot - meg akarjuk ölni. Angliában nem a madarak megölésével foglalkozunk, hanem a pókokkal, a kert kártevőivel, késztetésünk van meggyilkolni őket. De megfontolhatjuk ezt a késztetést, ami a pók megölésére irányul. Megállhatunk és betarthatjuk az erkölcsi előírásokat. Van egy reflektáló tudatunk, megfigyelhetjük késztetéseinket. Nem arra törekszünk, hogy erőszakmentes emberré váljunk, hanem megfigyeljük az erőszakos késztetéseinket, amelyek időnként megjelennek, nem személyes hibákként, hanem impulzusokként - felmerülő és megszűnő jelenségként -, megfogadva, hogy nem cselekszünk úgy, ahogy azt impulzusaink szeretnék.
Ma reggel lehetőségünk van, hogy felfedezzük a jelen pillanatot önmagunkban, összpontosítsunk a tudatosság, az érzékenység, az elfogadás állapotára. Ebben az állapotban figyelünk a lélegzetre vagy a testre, megértjük a Dhammát, amikor észrevesszük a megjelenést és a megszűnést, észrevesszük, hogy a hangulatok változnak, jönnek és mennek a gondolatok, és azt, hogyan alakul ki az érzékelés az érzékszerveken keresztül. Meglátjuk a változás természetét - anicca -, és felismerjük a tudatosság természetes állapotát, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megfigyeljük, felismerjük és tanúi legyünk a testben és érzékeinkben zajló változásoknak.