Az Úr Buddha alapvető tanítása a négy nemes igazság. Tehát négy igazság, és mindegyik igazságnak három nézőpontja van, amelyek tizenkét belátást eredményeznek. Háromszor négy tizenkettő. Ha mind a tizenkét belátással rendelkezel, akkor egy arahant vagy (egy teljesen megvilágosodott ember). Tehát az első nemes igazság első nézőpontja: van dukkha. Ez egy megállapítás. A második szempont az, hogy ezt a dukkhát meg kell érteni. A harmadik szempont: ezt a dukkhát, ezt a szenvedést megértették. Ismerd fel, hogy ez a belátás módszere: az állítás, a gyakorlás - amit csinálsz a szenvedés miatt -, és ennek eredménye. Tehát megvan a pariyatti (tanulás), paṭipatti (gyakorlás) és a paṭivedha (megvalósítás).
Pariyatti egy állítás. Minden nemes igazság egy állítás - van dukkha, vannak okok, a dukkha eredete, a dukkha megszüntethető, és létezik a Nemes Nyolcrétű ösvény, azaz a szenvedés megszüntetésének útja. Ezt megtanuljuk a pariyatti szintről, elolvassuk egy könyvben, memorizáljuk: dukkha, samudaya (származás), nirodha (megszűnés) és magga (ösvény) páli-ban. Aztán minden nemes igazság második aspektusa a paṭipatti, vagyis a gyakorlás: mit tegyünk vele, hogyan valósítsuk meg. Az első nemes igazság azt mondja, hogy meg kell értened a dukkhát, ez ami nem csak azt jelenti, hogy a gondolkodás felfogja a szenvedést, hanem inkább azt, hogy megállsz, és valóban figyelsz, érzed a szenvedést, kifejleszted a tudatosságot ott, ahol a szenvedés átölel. Ez nem csak olyasmi, amit megértesz az agyaddal. Nem csak annyi: „Ó, tudom, mi a szenvedés”, és továbbmész. Valóban belátod, hogy a szenvedés ilyen, ez a szorongás, nyugtalanság, harag vagy féltékenység érzése. A valóságot figyeled, nem csak gondolkodsz rajta, hanem gyakorolsz és megérted. Ahhoz, hogy megértsd, el kell fogadnod a szenvedést.
Ez a megértés a harmadik szempont - a paṭivedha, a gyakorlás eredménye -, a szenvedést megértették. Figyelem: van egy megállapítás, egy gyógyszer és az eredmény. Minden nemes igazság harmadik szempontja a gyakorlat eredménye. Ezt az Úr Buddha tükröző módszerének nevezem. Nem ragadja meg az ötleteket, tanokat, dogmákat, helyzeteket. Rámutat a dukkha-ra, ami egy hétköznapi, banális tapasztalat. Mindenki átéli a szenvedést. Manapság a szenvedéstől általában próbálunk megszabadulni. A modern nyugati életben, itt Nagy-Britanniában, a boldogságot keressük, nem akarunk szenvedni. „Éljünk meg mindent, szerezzünk drogokat, menjünk jó éttermekbe, élvezzük az életet, szórakozzunk és éljünk biztonságban” -, mert a szenvedés nem olyasmi, amit szeretnénk és keresünk. De része ennek a világnak, az egész emberiség közös köteléke.
Ahelyett hogy elutasítanánk, elmenekülnénk előle, vagy megtagadnánk a szenvedést, megértjük. Ahhoz, hogy valamit megérthess, elfogadod, átérzed, beleegyezel. Most „hajlandó vagyok szenvedni”, míg korábban ez volt: „nem akarok szenvedni, boldog akarok lenni, miért kell szenvednem?”. Ez nem azt jelenti, hogy szenvedni akarok. Nem vagyok mazochista, nem akarom gyötörni magam azért, mert a szenvedést és a fájdalmat élvezem. Nem szeretem a szenvedést, nem akarok szenvedni, de elfogadom, ezért inkább a szenvedéshez fordulok, és nem keresem a leggyorsabb módját annak, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Az első évben samanera voltam, újonc szerzetes, egy évig egyedül éltem egy kis kunyhóban, és az első hónapokban látszólag semmi más nem volt, csak a szó szoros értelmében vett szenvedés. Egyedül voltam, senkivel sem beszélhettem, semmi tennivalóm nem volt, sem televízió, sem rádió, nem tudtam elmenni sehova. Úgy néz ki, ezekben a kis kunyhókban kell tartózkodnod, és körülötte sétálhatsz időnként. Eleinte talán tetszett, tudod, kiszabadulni a Bangkok-i mókuskerékből. Angol nyelvet tanítottam Bangkokban, és nagyon örültem, hogy megszabadultam ettől. Az első néhány nap rendben volt, de aztán nap mint nap semmi tennivaló, csak én voltam és a szenvedésem.
Rájöttem, hogy életem nagy részét olyan családban töltöttem, ahol a haragot soha nem engedték kimutatni. A harag elfojtásának harminc éve után hirtelen megéreztem a szinte folyamatos haragot, körülbelül két vagy három hónapig. Honnan jött? Senki sem bosszantott. A helyzet sem volt kellemetlen, így nem tudtam hibáztatni a helyet, az embereket, semmit. Valamiféleképpen éreztem, hogy ott kell maradnom, és először sok kényszeres gyakorlattal próbálkoztam, erősen koncentrálva a harag elnyomására. De három hónapig nem tudtam kitartani, mert nem volt ilyen erős akaratom. Tehát feladtam az ellenőrzésre való törekvést, ezentúl csak figyeltem, és ekkor kezdtem megérteni. Aztán egy reggel felébredtem és minden megváltozott. Nem volt több harag, és boldog voltam. Minden szép és fényes volt, eltűnt az összes harag. Még ha megpróbáltam volna visszahozni, akkor sem ment volna. Úgy tűnt, semmi sem ejt többé csapdába, semmi nem fog rabul ejteni többé. Csak a türelem és a szenvedés elfogadása segítségével történt ez meg. Bármikor elmehettem volna. Nem voltam a falhoz láncolva, nem tartottak ott fogolyként, túszként, fegyvert tartva a fejemhez.
Szörnyű árvíz volt abban az évben Nong Khai-ban, és néhány napig nem kaptam ételt. Senki nem ehetett eleget, így én is szenvedtem az éhségtől. Elmehettem volna. Visszautazhattam volna Bangkokba, visszatérhettem volna az Egyesült Államokba, de úgy döntöttem, hogy maradok. Alultápláltságot, szúnyogokat és sok rosszat tapasztaltam meg. Ami történt, természetes volt- nem kerestem ezeket a helyzeteket, de egy természeti katasztrófa történt. Az ott élő emberek többsége nem tudott távozni, de én megtehettem volna. Ennek ellenére úgy döntöttem hogy maradok, és csak figyeltem a körülményeket. A második nemes igazság a szenvedés eredete, a palmu szamádaya. A szamudaya azt jelenti, hogy a szenvedés nem abszolút, nem állandó állapot; van kezdete, oka. Ez arra a tényre utal, hogy minden dolognak, a saṅkhārānak (mentális formációk) van kezdete - ez a Buddha tanítása: „sabbe saṅkhārā anicca”, minden feltételes dolog változó. A szenvedés egy saṅkhāra, nem állandó. Tehát ez a pariyatti (tanulás) állítása; van oka a szenvedésnek, és ez nem más, mint a Dhamma nem tudása és a vágyhoz való ragaszkodás. Ez az állítás a tudatlanságról szól, nem csak a szokásról. A tudatlanság azt jelenti, hogy beleragadni a szokásba, soha nem kérdőjelezni meg azt, soha nem keresni, és soha nem használni a tudatosságot. Szokások rabjai vagyunk, úgy programozva, mint egy számítógép, hozzátapadunk a nézeteinkhez.
Térjünk le a megszokott útról, kezdjünk el kutatni, figyelni, tanúvá válni! A szenvedés oka a vágyhoz való kötődés. Háromféle vágy van. Van „kāma-taṇhā”, amely érzéki vágyakozás arra, amit látunk, hallunk, szagolunk, ízlelünk és érintünk, és kellemesnek, illetve vonzónak találunk. A másik a bhava-taṇhā, a vágy a valamivé válásra, elérni, megvalósítani valamit. A vágy akar valamit, ami nincs, az érzékeken keresztüli élvezetet akarja, valamivé kíván válni. És akkor vibhava-taṇhā; a harmadik fajta vágy megszabadulni akar, megsemmisíteni. A népirtás egyfajta vibhava-taṇhā, amely megszabadul a kártevőktől, megszabadul a férgektől. Ez a háromféle vágy-fogalom csak tükröződés, mert bár értem a szavakat, nem igazán látom a vágyat úgy, ahogy az felmerül a tudatomban.
A kāma-taṇhát elég nyilvánvalónak találtam. Az érzéki vágyat nem nehéz felismerni; látsz valamit, ami tetszik, és azt akarod. De a bhava-taṇhā - valami vágyakozás, valami megszerzése, valamilyen állapotot elérni, megvalósítani – ez kevésbé volt nyilvánvaló. Észrevettem, hogy még a meditációmat is a bhava-taṇha motiválja. Szerzetesként valójában nincs sok lehetőség a kāma-taṇhā megtapasztalására, ám ez a létforma egyértelműen a bhava-taṇhā és a vibhava-taṇhā melegágya, amely szabadulni vágyik a dolgoktól. Tehát észrevettem, hogy inkább megsemmisítő vagyok. Szeretnék mindentől elszakadni: megszabadulni magamtól, megszabadulni fájdalomtól és szenvedéstől, irritációtól és dukkhától, megszüntetni a hibákat és a rossz szokásokat. Ez helyesnek tűnt: vajon nem kellene megszabadulnod az összes gonosz, csúnya szokástól, megszabadulnod az önzéstől, a féltékenységtől és a félelemtől?
Logikailag úgy tűnik, hogy próbálkozni jóvá válni és megszabadulni, megsemmisíteni a rosszat, természetes gondolkodásmód. Különösen, ha keresztényként nevelkedtél, harcolsz, ellenállsz, vered az ördögöt. Harcolsz a gonosz erői ellen, mint a hős harcos, aki megöli a sárkányt. Te vagy Szent György. Csak nyomorult bűnös vagyok, és szent akarok lenni, vagy legalábbis valami jobbá válni, mert ócska bűnösnek látom magam. Tehát bhava-taṇhā, vibhava-taṇhā. Ez a taṇhā igazán érdekelt. Mi az? Meglátni igazán magamban, és nem csak gondolkodni róla. A kāma-taṇhā-val nem volt sok probléma, de a bhava-taṇhā és a vibhava-taṇhā meglehetősen homályos volt. Tisztességes késztetéseknek tűntek; jó volt megpróbálni valamivé válni, megpróbálni megszabadulni, nemes erőfeszítések voltak ezek. De aztán észrevettem, hogy ez egy energia.
A Taṇhā egy tolakodó energia; úgy működik, hogy folyton keres valamit - ezt a szerzetesi életben kezdtem észrevenni. Néha, amikor visszatértem a kis kunyhómba, vágy ébredt bennem, hogy valamit csináljak. Bármit, csak tegyek valamit. Átpakolom a párnát. A felavatásom alkalmából ajándékokat kaptam, szóval megnéztem ezeket az ajándékokat. Volt egy hímzett párna és néhány más tárgy. Annyira unatkoztam magányomban, hogy körbe-körbe keringtem és egyik helyről a másikra rakosgattam a párnát, csak azért, hogy csináljak valamit, annyira kétségbeejtőnek éreztem a helyzetet. Aztán ott volt a mindig jelenlevő vágy, hogy keményen gyakoroljunk, hogy arahanttá váljunk, elérjük a teljes megvilágosodást - kezdtem észrevenni, hogy ez nagyon hasonló jelenség ahhoz, amit az amerikai oktatási rendszerben tapasztaltam. Egyetemista voltam, és ott volt ez a hihetetlen sürgés-forgás és óriási erőfeszítés, hogy elérjem azt, amit akarok. Ez a fajta berögződés még mindig része volt a karakteremnek. Még a meditációban is nagyon sok volt a bhava-taṇhā és a vibhava-taṇhá, próbáltam elfojtani, illetve megszabadulni dolgoktól.
Kezdtem látni és megfigyelni e vágyakhoz való kötődést, és itt a Buddha tanítása rendkívül pontos, mert valójában nem a vágy az igazi probléma. Amit átélünk, az a vágy birodalma, a vágy része annak a csomagnak, amelyet akkor kapsz, amikor emberként megszületsz az érzékek világába. Ez a Dhamma ismeretének a hiánya, nem látni a dolgokat úgy, ahogy azok vannak. A vágyhoz való kötődés, ragaszkodás - a páli nyelven upādāna -, ami azt jelenti: „akarom, szükségem van rá, úgy kell lennie, muszáj így lennie, azt szeretném, kellene, nem kellene”, ezek mind a Kāma-Taṇhā, a Bhava-Taṇhā, a Vibhava-Taṇhā megjelenési formái. Azt gondoltam: „Mi lenne, ha nem vágynék semmire? Nem leszek semmi”. Azt hittem eddig, hogy én azonos vagyok a vágyaimmal. Nem tudtam elképzelni, hogy elengedjek minden vágyat, nem csinálnék semmit, csak feküdnék, mint egy rakás szerencsétlenség. Ekkor tudatosult, hogy a vágy egy tárgy, feltétel. Felmerül és megszűnik; nem állandó állapot. Tehát amikor a vágy feltételei fennállnak, akkor megjelenik, együtt a tudatlansággal és ragaszkodással, egyszerre kapnak el.
Vágyaink áldozatává válunk; azonosulunk a vágyainkkal. Természetesen mindig a legjobbat szeretnénk. A vágy folyton keres valamit, hogy valami felé törekedjen; egy méhet az újjászületéshez, és bármi megteszi, amire lehetőség van, mint a párna átpakolása innen oda, onnan ide. De ami tudatában van a vágynak, az nem vágy. Ráismerek a tudatosságra? Bízni kezdtem ebben a tudatosságban és ez lehetővé tette, hogy lássam a vágyak természetét. Azt tapasztaltam, hogy már nem kötődöm sajátomként a vágyhoz olyan erősen, és már távolabbról is rá tudok tekinteni.
Ezt megelőzően vággyal kívántam megszabadulni egy másik vágytól. „Meg akarok szabadulni az érzéki vágytól, bekötöm a szemem, bedugaszolom a fülem. Visszafogom az étkezést, mert az ételek sok vágyat keltenek. Harcolnom kell a vágyak ellen!”. Ez a vágy arra, hogy megszabaduljunk az érzéki vágytól. Így nem győzhetsz. Minél inkább próbálod megsemmisíteni az érzéki vágyat, annál több vágyat gerjeszt. Ez a huszonkettes csapdája.
Az „elengedés” a gyakorlás útjának belátása, a második nemes igazság - paṭipatti. A vágy elengedéséhez meg kell értened és tudnod kell, mi a vágy. Egyébként inkább csak újra elnyomod a vágyat, és használod a vibhava-taṇhā-t, használod a vágyat, hogy ellenállj a vágynak, és ez nem működik, eredménytelen. Tehát az elengedés önmagad felszabadítása, hagyd abba az azonosulást a vágyakkal. Látod ahogy felmerül, felismered, elengeded.
A félelem szintén átveheti az uralmat a tudatod felett, akkor minden gonosznak tűnik, és ha nem vagy tudatos, akkor ez ragaszkodás - ugye? - ragaszkodás a helytelen észleléshez. Vágysz megszabadulni a félelemtől, elmenekülni előle. A félelem futásra késztet. Valami megrémít minket, és menekülni akarunk. Rájöttem erre, amikor befejeztem a vágy létrehozását. Amikor elengedtem a vágyat, a félelem eltűnt. Tehát az eredmény „a vágy elengedésre került”, és ez a második nemes igazság harmadik aspektusa. Tükrözi a gyakorlat eredményét, vagy páliul a paṭivedha-t, - a gyakorlás eredménye ilyen. Aztán a harmadik nemes igazság, a nirodha sacca, amely a megszűnés igazsága - megszűnik, véget ér a szenvedés. A vágy elengedése után valójában a félelem - a vágy - megszűnik, és ez a megszűnés igazsága, ami ekkor láthatóvá válik. A megszüntetés ilyen, üres. Amikor valami megszűnik, az eltűnt, de van a tudatosság. Ha ragaszkodom a feltételes jelenségekhez, akkor mindig félek a haláltól, mert ha a testem vagyok, akkor amikor meghal, megsemmisülök, ez az én végem, elfelejtenek.
Mivel még nem haltam meg, bármit el tudok képzelni arról, hogy mi történik a halál után, például az újjászületés vagy a reinkarnáció. A mennybe vagy a pokolba jutok? Ez mind spekuláció, nem igaz? Jelenleg számunkra a halál a fizikai halálunk, minden más találgatás, valószínűség. Lehet, hogy van elképzelésünk bizonyos forgatókönyvekről, arról, hogy mi történik, amikor meghalunk, de az igazság az, hogy ezen a ponton nem tudjuk. A halál az ismeretlen, a fizikai halál, ám a tudat segítségével történő abbahagyást már ismerjük; a szenvedés megszűnése ilyen. Tehát az állítás, hogy „létezik a szenvedés megszüntetése” és „ezt meg kell valósítani” - ezt a belátást vagy ezt az igazságot ismeri fel. Az összefüggő tudatosság, amikor a sati csatlakozik, amikor nem csak töredezett, hanem folytonos a tudatosság, akkor tudatában vagy annak, amikor a félelem már nincs jelen. Amikor a félelem megszűnik, továbbra is fennmarad a tudatosság, a félelem nélküli tudatosság. A félelem-mentesség észlelése, ilyen.
A félelem érzése megteremti a valaki vagyok érzését; erős én érzet hat át, ha valamitől megijedsz. „Mit fogok csinálni? Megölnek, rabul ejtenek? Megőrülök? Ismeretlen sötét erők veszik át felettem a hatalmat. Őrült leszek. Elmegyógyintézetbe zárnak, falhoz láncolnak, elektrosokkot alkalmaznak, szörnyű gyógyszerekkel elkábítanak, ki tudja mit nyomnak belém, és el fogom veszíteni a józan eszemet?” A félelem ezt hozza létre: „bármi történhet velem”. De amikor a félelem megszűnik, továbbra is fennáll a tudatosság, amely nem-én, és ez az érzés: „Ó, most már szabad vagyok a félelemtől, félelem nélküli ember vagyok”. Tudatában vagy a félelemmentességnek, amely nem kötődik személyhez. Ezt látva, ezt felismerve, a félelemnélküliség, az elengedés ilyen, nincs mohóság, nincs gyűlölet, nincs tudatlanság, nincs félelem, mindez csak ilyen.
Tehát van lobha, dosa, moha - mohóság, gyűlölet és tudatlanság - és ellentéteik, alobha, adosa, amoha. Általában csak akkor vesszük észre, amikor van lobha, dosa, moha, de amikor kifejleszted a tudatosságodat, akkor tisztában vagy azzal, hogy „a mohóság-nélküliség ilyen”. Tehát most nincs mohóság. Figyelem a citta-mat (tudatom): nincs mohóság - ez ilyen, a csend hangja, a tudatosság. Nem találom a mohóságot, most semmit sem akarok. Van éberség, reflexió és megfigyelés: nincs gyűlölet, nem akarsz megszabadulni semmitől vagy senkitől, ez a ragaszkodás hiánya, nincs upādāna (ragaszkodás). Tehát a befogadó tudatosság segítségével távolabbról tudunk a dolgokra ránézni. Nem csak megjelenünk és megszűnünk a feltételek függvényében, belemerülünk és elveszünk a feltételek birodalmában – hanem távolságot is tudunk tartani. Ebből a távolságból nem tudunk ragaszkodni.
A megszűnés kifejlesztése, megvalósítása azt jelenti, hogy felismerjük a nem-kötődés útját. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem tapasztalunk mohóságot, gyűlöletet, téveszméket vagy félelmet. Nem azt jelenti, hogy ezek a tudatállapotok soha nem lépnek fel, hanem amikor felmerülnek, nem ragadsz meg semmit; felismered a nem-ragaszkodó, nem-önvaló nibbánát, mivel a tudatosság lesz a menedéked; a nem megragadás igazsága, ilyen. Ekkor a megszűnés megtörtént, a harmadik nemes igazság, a paṭivedha ezen gyakorlat eredménye. A negyedik nemes igazság a majjhimā paṭipadā, a Középút, a szenvedéstől való megszabadulás útja, vagy másképp a Nyolcrétű ösvény. Ez a sammā-diṭṭhi-val, a helyes megértéssel vagy a helyes nézettel kezdődik.
A helyes megértés ezeknek a korábbi belátásoknak a következménye, tehát nem szóbeli, vagy szövegtől függő megértés. Ez intuitív, üres, nem valami olyan, amit le tudsz írni; inkább valami olyan, amit felismersz és megismersz. Számomra a sammā-diṭṭhi olyan, mint a nulla pont, a tudatosság kiindulópontja, itt és most. A következő ösvény-összetevő a sammā-sankappa, helyes szándék - ettől a ponttól kezdve a bölcsesség működőképes, ez a bölcsesség útja. Aztán jön a sammā-vācā, a sammā-kammanta és a sammā-ājīva: a helyes beszéd, a helyes cselekedet és a megfelelő megélhetés. Élni kell az életünket, élelmet kell kapnunk, emberi lényként kell élnünk a világban. Beszélnünk kell; nem vágjuk le a nyelvünket, normális emberek vagyunk, de vállaljuk a helyes beszédet, a helyes cselekvést és a megfelelő megélhetést. Az erőszakmentesség azt jelenti: nem használsz bódító szereket, és nem csinálsz csalárd vagy illegális dolgokat. Tehát ezek az erkölcs szempontjai, vagy más szóval a sīla.
Majd a sammā-vāyāma, a sammā-sati és a sammā-samādhi – ezek az összetevők teremtik meg a nyugalmat, egyensúlyt kell tartani a vāyāma (erőfeszítés), a samādhi (koncentráció) és a sati (éberség) között, ekkor jön létre az egyensúly pontja. Ez érzelmi egyensúly, hűvös, nyugodt. Már nem vagy tehetetlen áldozata a körülményeknek, amelyek dicsérettel és hibáztatással, sikerekkel és kudarcokkal járnak. Mielőtt elkezdtem meditálni, a körülmények tehetetlen áldozata voltam. Valaki dicsért, boldog voltam; ha valaki bírált elkeseredtem. Átmentem egy vizsgán, boldog voltam. Nem sikerült letennem egy vizsgát, depresszióba estem. Amikor minden jól ment, boldog voltam; amikor úgy tűnt, hogy minden szétesik, ideges voltam. Ezek a dolgok megijesztenek, és ekkor mindent felügyelni és irányítani akarsz. „Mindent ellenőrzésem alatt kell tartanom, így biztonságban leszek.” Az érzés, hogy „minden rendben legyen” arra késztet, hogy kétségbeesetten igyekezz elkerülni mindent, ami felzaklathat vagy lealacsonyíthat, illetve amelyben kudarcot vallhatsz.
Amíg az életem irányítottam, nagyon én-központú voltam, sokat féltem és szenvedtem, mert érzelmileg teljesen instabil voltam. Tehetetlenül sodródtam fel és le, attól függően, hogy a világ milyen hatást gyakorolt rám. Aztán a nyolcrétű ösvényen való haladás során nagyobb érzelmi egyensúlyt és nyugalmat találtam. Nem mintha manapság nem lennének érzelmeim, de már nem vagyok hozzájuk kötve, nem azonosítom magam velük, és nem ijedek meg tőlük. Többé nem kell elnyomnom, tagadnom, követnem őket, vagy azonosulnom velük. Ez a negyedik nemes igazság, a meditáció lényege, ez a bhāvanā. A bhāvanā szó a „meditáció” páliul. Thaiföldön a bhāvanā jelentése „meditáció”. A bhāvanā a tudatosság, az éberség útja: befogadó tudatosság, ennek felismerése, megértése, értékelése, fejlesztése és ápolása.
Egy buddhista szerzetes életmódja kedvez a bhāvanā végzéséhez. Erre tervezték. A szerzetesség egész felépítése a tudatosság fejlesztésére irányul, nem pedig arra, hogy „buddhista szerzetessé” válj, hanem a tudatosság kifejlesztése a cél. Tehát a bhāvanā-t fejleszteni kell, és ennek a belátásnak eredménye az intuíció, amit a Nyolcrétű ösvényen haladás során érhetsz el: így válhatsz arahanttá. Thaiföldön úgy vélik, hogy az arahantok repülhetnek a levegőben, hogy superman-ek vagy bűvészek. Az „arahant” egy olyan szó, mint a nibbāna, amely különleges képességek birtokában lévőt jelent, például hallhatunk olyan arahantokról, akik a levegőben repülnek és csodákat csinálnak, komoly mentális erővel rendelkeznek, olvashatnak a tudatodban, és mindenféle fantasztikus mentális dolgokat tehetnek meg. Nem ez az arahant. Az arahant az, aki érti a négy nemes igazságot. Ez az írások tanítása, nem csak Ajahn Sumedho-é, aki valamilyen véleményt mond az arahantokról.
Sok éven át elmélkedtem a négy nemes igazságról, ismerem őket előröl és hátulról, olyan, mint egy minta és forma, amelyet könnyű a tudatban tartani. A négy nemes igazság nagyon könnyen megjegyezhető. Három szempontból, tizenkét belátással kicsit bonyolultabbá válik, de ez sem túl nehéz. Tehát amint megérted hogyan működik, beépül a megfigyelésbe, a tudatosság fejlesztésébe, a megértésbe. Elindulsz valami meglehetősen általánosból, valamilyen durva szenvedésből. Nem a magasban keresed az Istent vagy az angyalokat, vagy valami hasonlót. Valami nagyon alapvető dolgot vizsgálsz, amit biztos vagyok benne, hogy néhányan megtapasztaltak ezen elvonulás során. Annak ellenére, hogy tapasztalod, még nem fogod megérteni.
Vizsgálni, eljutni a forráshoz, vagy yoniso manasikāra, - nem csak a periférián, a dolgok felületén időzni, hanem eljutni az okig is. A belátás belső tudás, nem csupán intellektuális, szimbolikus tudás; belátás segítségével ismered meg a valóságot. Tehát van ez a tizenkét belátás. Ez az oka annak, hogy a négy nemes igazság nem csupán a kezdő gyakorlást jelenti, vagy nem csupán bevezető valami máshoz, hanem egy egész életen át tartó gyakorlás is, a kamma törvénye miatt. Amikor a kamma érlelődik, ez történik. A szerzetesi éveim alatt sok minden történt velem váratlanul. Azt gondolod: 'Ha ezeket meg tudnám oldani, megszerezném mind a tizenkét belátást, az életem hátralevő része sétagalopp lenne. Nem fogok többé szenvedni, csak ébernek és lebegőnek kell lennem”.
Ekkor következik be a kamma-vipāka (a cselekvés eredménye): váratlan dolgok történnek, különféle kihívások, mert ilyen az élet ebben a birodalomban. Ez nem egy déva-loka, egy mennyei birodalom, csak élet a kammád szerint, amíg az le nem jár, van dicséret és hibáztatás, siker és kudarc, boldogság és szenvedés. Az ember élete öregségről, betegségről, halálról és veszteségről szól. Mindannyian veszítünk, és végül mindent elveszítünk. Látod, hogy a szüleid megöregednek és meghalnak, a tanítók meghalnak, a barátok meghalnak; ez a veszteség-érzés a birodalom természetes része. Mivel ezek a dolgok megtörténnek velünk, nem az, hogy nem érzel semmit – természetesen nem vagy közömbös, amikor anyád meghal, megrázó érzés fog el. Érzed, de viszonyulásod hozzá inkább a bölcsességen keresztül történik, és nem személyként ragaszkodva és a bánatba ragadva.
Szomorúságot tapasztalsz, de nem ragaszkodsz hozzá. A tudatos életben hullámvölgyeket, jó szerencsét és rosszat, dicséretet és hibáztatást tapasztalsz, és még mindig vannak érzelmeid. Érzel, de az érzelmi birodalommal való kapcsolatod a nem-ragaszkodás: nem azonosulsz, többé nem vakít el, nem esel áldozatul, és nem kerülsz az érzelmek örvényébe, ahogy korábban személyes szinten történt.