Színes üvegen át látni a világot

A buddhizmus gyakorlásának az a célja, hogy felfedeztesse velünk az igazi valóságot. Rögtön felébreszt bennünk egy kényszerítő vágyat, hogy megtudjuk, milyen. Márpedig a valóság igazi jellemvonása az az egyedülálló jellemvonás, hogy nincsenek jellemvonásai. Se nem ilyen, se nem olyan. A világegyetem minden létezője együttesen, kivétel nélkül minden jelenség, ez adja a valóság igazi természetét. A Hannja singjó mondja: „Minden létezőnek az a természete, hogy nincsenek tulajdonságai, nincs sem születés, sem csökkenés, sem szennyeződés, sem tisztaság.” Ilyen a valóság: szépség nélküli, szenny nélküli, születés nélküli, halál nélküli.

Emberi szemszögből ezt a valóságot nem láthatjuk. A mi korunkban az emberek, főleg az értelmiségiek, azok, akik hozzá vannak szokva, hogy vizsgákat tegyenek le, és képesek bármilyen témáról teleírni egy lapot, ugyancsak próbálgatják a tollukat, hogy leírják, de minél többet próbálkoznak, a valóság annál inkább elrejtőzik előlük, és ami a papírjukra kerül, az leginkább egy icipici ürülékre hasonlít. Egy emberi lény számára lehetetlen meglátni a valóság igazi természetét, éppen amiatt a tény miatt, hogy emberi lény. Mi, emberek, csak a mi emberi világunkat láthatjuk. Egy hal sem lát mást, csak az ő hal-világát. Egy tolvaj mindenütt tolvajokat lát. Mesélték, hogy egy bíró azt mondta: „Én mindenkiben bűnözőt látok.” Kétségkívül igazat mondott. Ez az ember a hazugságokban ismeri ki magát jól, normális tehát, hogy a bűnösség fogalmaiban gondolkodik.

Ha az ember egy buddhát tisztel, és az ember éppen egy műkereskedő, akkor azzal kezdi, hogy felbecsüli az értékét: „Hány millió jenért tudnám eladni?” Amikor meglát egy buddhát, mindjárt ráragaszt egy címkét. Ezért tűntek el mind a buddhák.

Ha a világot a Buddha szemével nézzük, minden buddha. Nincsenek többé démonok. Minden lény, érző és nem érző, nem más, mint az Út: a füvek, a fák, az ország, a bolygó, minden buddha. A testünk úgy, ahogy van buddha.

A mai, hétköznapi ember azt fogja rám mondani, hogy nem vagyok buddha, hanem egy olyan ember, mint a többi, mert a hétköznapi ember színes szemüvegén keresztül néz engem. Ha kék szemüveget visel, kékben látja a világot. Ha a vágy szemüvegét hordja, csak a vágy tárgyait látja a világban.

Meg kell tehát értenünk az igazi valóságot. Kell, de mivel az emberi állapot ennek ellentmond, ez nem könnyű feladat. Itt minden illúzió. Mindenben, ami csak létrejön a világban, semmi sem létezik az illúziókon kívül. Kivétel nélkül minden illúzió. Mondjuk, hogy minden karma. Egy ember, aki épp ellopott valamit, fél és menekül. Egy rendőr utánaveti magát, és erősen figyeli a járókelőket, s közben azt kérdezi magától, hogy nem az a fickó-e a tolvaj, aki épp előtte megy. Következésképpen az üldöző és az üldözött teljesen különböző világokban járnak. Íme, ezért van, hogy az igazi valóságot olyan nehéz megismerni. A valóság igazi természetét felfedni nem más, mint egyetlen pillantással átfogni az egész világegyetem látványát. Amikor így látjuk a világot, akkor megértettük a buddha tanítását.

Ahhoz, hogy a világegyetemet így megszemléljük, nem kell sem a távcsövünket elővenni, sem a mikroszkóp fölé hajolni. Nem érdemes ennyit vesződni. Elég annyi, hogy nem fogadjuk el valóságosnak mindazokat az illúziókat, amelyek elvakítanak. Azt kell mondanunk magunknak: a gondolataim hibásak, ez téves, az is, mind hibás, nem fogadom el őket. Ha mindegyiket utolértük, már semmi sem létezik bennünk. Így van megírva: „Ha a karma köteleit elvágjuk, minden lecsendesedik. Már nem a jó és a rossz fogalmaival gondolkozunk, nem különböztetjük meg az igazat a hamistól.” Röviden, teljes és azonnali képünk van a valóságról. Elég tehát, ha a szemüvegünk fölött átnézünk, vagy még jobb, ha levesszük.

A világegyetemet egyetlen pillantással átfogni nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Még ha figyelembe vesszük is a világegyetem sarkai közötti ennyi meg ennyi fényév távolságot, azon túl akkor is ott van az ismeretlen. A Lótusz szútra a világegyetem élettartamát ötszáz karmikus ciklusra becsüli. Akár végtelenül nagy, akár végtelenül kicsi ez, a világ korlátlan. Az igazi probléma se nem a tér, se nem az idő, hanem a világegyetem lényege.

Azért sírunk és nevetünk, mert nem tudjuk a világegyetemet egyetlen pillantással átfogni. Amikor teljes képet látunk, akkor nincs vonzás és nincs taszítás: a dolgok azok, amik, és ez minden. Ez csak ez, az csak az. A társadalom vívmányai, akármilyenek is, „jót akarnak”, de ha nem teszik boldoggá az embert, akkor nem értjük többé. Ezek valójában egy olyan embert céloznak meg, aki szegény, és azzal, hogy jótékonykodnak vele, csak növelik megalázottságát, és még elégedetlenebb lesz, mint azelőtt. Mindig mondom, hogy koldulnunk kéne a szegényektől. A nyomorgó azt gondolná: „Lám, még lehet tőlem kérni valamit.”, és hirtelen visszanyerné emberi méltóságát. Ezért kérte Sákjamuni az alamizsnát a legnyomorúságosabb nyomorulttól. Az ember nem szegény, amikor ad. Ennek bizonyítéka, hogy a gazdag ember retteg attól, hogy alamizsnát adnak neki, mert ezzel a legfőbb jellemzőjétől fosztják meg, a pénzétől, ami nélkül nem létezik többé. Irtózik attól, hogy adományként elfogadja azt, ami neki a legdrágább a világon, a pénzt. Ebben a példában egy pillantással megragadjuk az univerzum lényegét. Egy ilyen világos pillantás nem szorul magyarázatra: egyszerűen csak látunk.

A régi időkben nem volt szemüveg, hogy az eget nézzük, sem röntgensugarak, sem mikroszkóp. Semmi ilyesmi nem létezett. Az embernek saját magának kellett tehát olyan szemekkel felszerelkeznie, amelyekkel jól látott, mert semmilyen szerszám nem állt rendelkezésére. Egy napon tehát egy szem, első alkalommal, megpillantotta a valóságot a maga teljességében. Ez a szem, rendkívüli módon átható pillantású, saját magát is ugyanolyan jól látta, mint a többieket. Behatolt, átlátta a boldogságot ugyanúgy, mint a szerencsétlenséget. Ahogy a világon mindent megnézett ezzel a csodálatos szemmel, életében először olyan világ tárult fel előtte, amelyben egyáltalán semmi nem létezett.

(...) az illúziók gyökere abban van, ami az ember sajátosságát adja, az énjében. Ez azt jelenti, hogy az ember nézőpontja szubjektív és személyes. Másképpen mondva, nem haladja meg az emberi szubjektivitást, nincs folytonosságban a világegyetemmel, csak saját magával van folytonosságban. Meg van írva: „Add fel az ego nézeteit, add fel az üres ember és az üres Törvény kettősségét.” Amikor ráébredünk arra, hogy minden dolog üres, az ember egója nem létezik többé. Már semmi sem béklyóz.

Kódó Szavaki: Sódóka